Vasile Alecsandri: Hazám

Idegen tájról, hol ködök
nehéz árnyéka száll rám,
feléd vidáman így jövök
a honvágy lenge szárnyán.

Boldogság fészke-otthona,

hol mindig fényre leltem!
Kincsek rég álmodott hona!
Aranyló tiszta kertem!
Te tetted, hogy az ifjuság
szivemben lángra gyúl ma,
és költőként járom be tág
mezőid újra s újra.

Édes az otthoni vidék,
mit szálltomban kitársz itt.
A földkerekség bármi szép,
ez gyönyörűbbnek látszik.

Szelidebben dönt kék eget
itt a szemhatár a földnek.
A szőlő fürtje édesebb,
a zöld is erre zöldebb.

A hegyek hegyesebbek itt,
sárgább a nap sugára,
s tisztább a hab, ha fény esik
friss érre, langyos árra.

Itt szebben mosolyog a lány
kis szájában virággal.
Hőbb dalt dalol a csalogány
a holdas éjen átal.

Itt él az ó tündérmese,
mely szivet elvarázsol,
s a múlt idők szerelmese
elandalul szavától.

Itt rég elmúlt úrasszonyok
árnyai még időznek,
s mint tavasz táján, úgy ragyog
ege a hosszú ősznek.

Nincs ennél kedvesebb haza.
Oly édes itt a dojna!
Ha este halkan cseng szava,
a könny csak folyna-folyna.

Itt táncra kél a gyöngyvirág,
s a rózsa ropja véle,
a napraforgó hág, de hág -
hátha az égig érne!...

Kárpátok sziklabérce int,
a mesék griffje néz szét,
s a férfiszivben él megint
a római vitézség.

Ösvény ez itt, mely mennybe ér!
Kire földje mosolygott,
boldog, ha lágy ölében él,

s ha ott hal, újra boldog!

Hazám, nagy csillagok irigy
sugára leng feletted!
Ahány angyal van, mind csak így
szeret, ahogy szeretlek!