Alfred Tennyson: Minden meghal

A kék patak árja zenélve cseveg,
a nap csodaszép:
suttognak a tájon a déli szelek
és lángol az ég.
Csak uszik a felleg, a gyapju-fodor,
a májusi reggel örömbe sodor,
az arcod is ég.
De minden véget ér,
nem csörgedez az ér,
a szél susogni nem jő,
nem imbolyog a felhő,
a szív többet nem üt.
Halál les mindenütt.
Mert minden meghal itt,
a semmi ránk havaz,
elhervad a csalit.
Jaj, bús panasz!

Ajtóba vár a vad halál.
Nézd! a barátod, bár marasztald,
elhagyja a pohárt, az asztalt,
egy semmi jel - és menni kell.
A földbe majd letesznek egyszer
és mélyen a mélybe fekszel.
A víg kacaj már tompa jaj.
Nem zeng madárdal
a lombon által.
Szellő se fú.
Jaj, iszonyú!

Halld! a halál karjába hív
s amíg szólok, eláll a szív.
Az állkapcád konyán lehull,
orcád pirossa elfakul,
kár benne bíznod, ernyed izmod,
forró véredbe jég vegyül,
látó szemedre éjjel ül,
kilencszer csendül a lélekharang,
vidám fiúk, ott pihenünk alant!

A vén világ,
mint pici ág,
ugy született,
ti emberek.
A földnek meg kell halnia.
Hát tomboljon a déli szél
a kék víz a partok szélinél:
mivel a vén föld bús fia
nem látja többé,
elmúl örökké,
minden, mi van, az született.
És nem tér vissza, ami él,
meg kell, jaj, meg kell halnia.

/Ford.: Kosztolányi Dezső/