Hosszú hónapok teltek már el azóta,
hogy a testvér szláv törzsek elhagyták ősi földjüket, hogy maguk és jószágaik
számára új szálláshelyet keressenek. Sokan voltak. A sereg élén, íjjal,
kelevézzel, bivalybőr borítású kerek pajzzsal felfegyverkezve, vadprémekbe
öltözött vitézek lovagoltak. Kurta vaskardjuk övükbe dugva csillogott.
Ponyvával borított ökrös fogatok szállították utánuk a fehérnépet, a gyerekeket
és az öregeket, no meg a háztartás kellékeit s az élelmet. Ezek mögött a málhás
lovak csapata, a marhacsordák, a birkanyájak poroszkáltak. Gyalogos íjászok és
lándzsások osztaga zárta a menetet. A vándorló törzseket kétfelől hasonló őrség
vigyázta.
És így vonultak tovább nap nap után,
feltartózhatatlanul, mint a hangyák serege, fejszével törtek utat maguknak a
vadonban, és gázlót találtak az útjukba akadó folyókon. Télen hóförgeteg
dermesztette, tavasszal zápor verte őket, most meg a hév júliusi nap égető
sugarai sütötték soraikat.
A lovasok serege élén a törzsek
vezérei haladtak, három édestestvér, Lech, Cseh és Rusz. Bár mind délceg a maga
módján, színre, természetre mégis különbözőek: Lech nyílt és derűs kedélyű,
Rusz hallgatag és zárkózott, Cseh nyughatatlan, élénk, mozgékony.
Déltájt a had egy kisebb folyón kelt
át, melynek ezüstös szalagja a fák között jobbról-balról átcsillanó tavacskákat
fűzte egyetlen láncolatba. Az erdő mind ritkásabbá vált, s végül oly hirtelen
ért véget, mintha fejszével vágták volna el.
Tágas, szép völgy tárult a vándorok
szeme elé. A távolban apró tavacskákkal övezett halmok emelkedtek. Terebélyes,
vén tölgyfa állott a legmagasabbikon. Lechnek még a szeme is nevetett a szelíd
vidék láttán. Önkéntelenül megrántotta a gyeplőt.
És láss csudát, egy ezüstös tollú
madár, zsákmányát karma közt tartó hatalmas fehér sas vágott fel az égre, s az
előttük elterülő tavat átrepülve kört írt le a dombtetőn álló magányos tölgy
körül, majd leszállt a fa ormára, ahol fiókái vidám rikoltozással üdvözölték.
Rusz az íjához kapott, és megsarkantyúzta a lovát. Lech azonban szelíden
megfogta a kantárszárat.
- Várt csak, testvérem! Lásd, maga a
legfőbb istenség, a villámok ura, a világlátó Swiatowid nyilvánvaló jelet
küldött nekünk. Ezt a fehér sast népem címeréül rendeli, a tölgyfa mellett
pedig fejedelmi váramat fogom felépíteni, amelyet a sasfészekről Gnieznónak
nevezek el.
A vitézek és főemberek egyetértésük
jeléül háromszoros hurrát kiáltottak, Rusz, a fejedelmi fivér azonban
sólyomszemöldökét összevonva rövid gondolkodás után így szólt:
- Szép ez a völgy, de mi olyan sokan
vagyunk, mint a homokszemek a tóban, ez a föld nem tart el valamennyiünket.
Gyűlésbe hívták ezért a vitézeket és
a nemzetségfőket, és ott egyetértésben úgy határoztak, hogy Lech itt marad
minden népével egyetemben, Cseh és Rusz pedig vándorolnak tovább, hogy
törzsüknek más szálláshelyet keressenek. Másnap búcsút vettek egymástól, Cseh
és Rusz nyeregbe szállt, s harcosaival továbbindult.
A környező vadonban pediglen Lech
fejedelem parancsára reggeltől napszálltáig csattogott a fejsze, és a dombra,
ahol a sas fészke volt, hatökrös fogatok hordták a hatalmas tölgyeket, a sudár,
gyantaillatú fenyőket, a szálas, kemény bükkfát. És még mielőtt az ősz aranyba
vonta volna körös-körül a rengeteget, Gniezno, a fejedelmi vár ott állott már a
legmagasabb dombtetőn.
A fehér sas pedig, mintha megérezte
volna, hogy ez a nép szent madárként tiszteli, zavartalanul nevelgette fiókáit,
míg szárnyra nem kaptak.
/Ford.: Csordás Gábor/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése