Előhang
Abu-Lala Mahari,
Nagyhírű bagdadi költő,
Többször tíz éven át
Élt a kalifák pompás városában,
Élt dicsőségben, örömök között.
Volt sok barátja, kiket szeretett,
Sokféle népnek országát bejárta,
Nézte az embert, vizsgálta a törvényt,
Nagy szellemével megmérte az embert,
S emberben is, törvényben is csalódott
Halálosan.
És mivel nem volt asszonya, családja,
A szegényeknek adta vagyonát,
És tevekaravánját fölszerelvén
Egy éjjel, midőn Bagdad még aludt
A Tigris ciprus-lombos partjain
Titkon eltávozott.
Első szúra
És Abu-Lala halk karavánja
mint kisded csermely, csobogva, szépen
Lassúdan lépett az éjszakába
csöndes csengői édes neszében.
Lépdelő lábak mérték az utat
s a karaván ment, ment és kanyargott,
Nyugvó pusztáknak fölibé szálltak
az édes csengők, a méla hangok.
Puha párnák közt szendergett Bagdad,
paradicsomi álmokat látott,
Rózsakert zúgott, szerelmes bülbül
dalolta édes-könnyes dalát ott.
És szökőkutak táncoltak vígan,
gyémánt-kacajjal szökkentek, szálltak,
Illatok, csókok tömjénje áradt
nyárilakából a kalifáknak.
Csillag-világok, tűz-karavánok
rótták az utat fent, égten-égve,
Betöltötte a teljes világot
a csillag-húrok örök zenéje.
Szegfű-illatot lehellő szellő
az ezeregy-éj meséit mondta,
Datolyapálma, ciprusfa lombja
útjuk szegélyén ült hajladozva.
S a karaván ment, ment himbálózva,
csengők neszében, s nem nézett hátra,
Abu-Lalát a rejtélyes távol
száz csábítással csalta és várta.
"Menj, menj örökké, menj karavánom,
napom nyugtáig tartson e séta" -
Így szólt szívében valahol mélyen
Abu-Lala, a híres poéta.
"Járj e kihalt, e puszta vidéken,
a szent, a szabad, szűz messziségben.
A Nap felé szállj megállás nélkül,
égesd el szívem a Nap szívében.
El sem búcsúzom tőletek, ó jaj,
szülői otthon, emlékek száza,
Ím elszakadtam örökre tőled,
anyám sírhantja, apámnak háza.
Nagyon szerettem sok embertársam,
kit csak találtam távol s közelben,
Mérgeskígyóvá vált nagy jóságom,
haragnak mérge háborog bennem.
Gyűlölök mindent, amit szerettem,
mit emberszívben valaha láttam,
Az emberszívben, mely telhetetlen
förtelmességben és undokságban.
De minden bűnnél jobban utálom
a legnagyobbat - a hamisságot,
Mely szent dicsfénnyel koszorúz minden
mihaszna embert, ki hazug, álnok.
Emberi nyelv, te, mely a mennyország
ezer színével fonod fátyolba
És ékesíted a lélek poklát,
fakadtál már egy igazi szóra?
Menj, karavánom, büszkén előre,
neki az égő, vad pusztaságnak,
S állj meg, ha rálelsz a vörös kőre
vadállatok közt, hol ők tanyáznak.
Ott verek sátrat, skorpiók, férgek
fészkei mellett, ott verek sátrat:
Legyek prédája vadak dühének
s nem mosolygásnak, csalók szavának,
S barátokénak, kik kebelére
ó, hogy hajoltam, mekkora hittel,
kiknek szívem hány s hány hazugságot
mély bizalommal, vesztére hitt el.
Míg tűzvésztől a napkorongnak
lángolnak Szinaj büszke sziklái,
Hullámok módján míg kavarognak
sárga sivatag homokbuckái,
Emberhajlékba már be nem térek,
és embereket már nem köszöntök,
Vadállatokkal eszem ebédet,
hiéna mondjon nékem köszöntőt!
Vadon állatok tépjenek szét itt,
üvöltő szélvész hangját kívánom!
Így menj időmnek végzetéig,
vissza se is nézz, bús karavánom..."
És Abu-Lala még utoljára
visszanézett az alvó Bagdadra,
Aztán haraggal fordult előre,
s tevéje nyakát ölelte karja.
És simogatta szelíd tevéjét,
tó-tiszta szemét csókolta szája,
És szempillái elnehezültek,
két égő könnycsepp futott arcára.
Lágy neszezéssel az alvó pusztán
ment ringatózva kis karavánja.
Haladt előre a sivatagban,
szűz messziségbe, távoli tájra.
Második szúra
És kígyózott a karaván lassan
datolyapálmák zúgó sorában,
Tüzes, forró szél futott utána,
por karavánja szállott nyomában.
"Menj, karaván, menj! Mit hagyunk hátra?
Mit tudott adni egy emberöltő?"
- Szólott szívében valahol mélyen
Abu Mahari, a híres költő.
"Talán szerelmet? Eszményi asszonyt?
Beteljesülést? Szépséges álmot?
Tovább! Ne állj meg! Nem volt ott semmi,
mi nem csalárdság, nem léha, álnok.
Hisz mi az asszony? Ravasz és céda.
Hazug a jóság. Talmi a szépség.
A pénzedért fut hozzád kacéran,
s karjaidban más férfiért ég.
Szállj rozzant bárkán tengerre inkább,
mint asszonynak higgy szépsége láttán,
Romlott kerítő, gyönyörök pokla,
szájából Iblisz beszél, a sátán.
Azt hitted róla, távoli csillag,
fehér liliom, angyali tiszta,
Balzsama lesz majd fájdalmaidnak,
arany álmot hoz nagy kínjaidra.
Partjai közt mely fakad, a forrást,
hisz téged hívott, kívántad egyre,
S az örökélet teljének hitted,
ha síró arcod ringatta keble.
Ha inni kértél, hogy szomjad oltsad,
sós italt nyújtott, hogy szomjazz jobban.
S ha diadalmas testéből ittál,
tüzed nem enyhült, sőt lángralobban.
Ó, női test, te parázna kígyó!
Förtelmes bűnök piszkos edénye,
Fanyar gyönyörrel ha beborítod,
elvész a lélek napjának fénye!
Gyűlölöm én a szörnyű szerelmet,
a sebző lángot, a ki-nem-alvót,
Ez édes mérget, melyet ki kortyolt,
vagy szolga lesz, vagy kegyetlen zsarnok.
Ó, szerelem, te féktelen szellem,
természet-adta végzetes végzet,
Te, a káosznak megvadult méhe,
lidércnyomása kínszerző vérnek.
Gyűlöllek, asszony, szenvedély kútja,
kiből gyötrelmek özöne árad,
Ki elöntöd a teljes világot
bűzös sarával a romlottságnak.
Gyűlölöm én a szerelmes asszonyt,
az álnok csókost, a vágy Júdását,
Ágya szennyétől futok borzadva,
és megátkozom vajúdását.
A vajúdást, az élet-fenntartót,
melyből viperák, kígyók születnek,
S a csillagot gennyel borítják,
míg egymás tátott torkának esnek.
S mind, ki apává lesz is, kalandor,
kitől testté lesz a boldog nemlét,
Ki alvó sejtet világra szólít,
s fejére gyújtja az élet szennyét.
'Atyám a bűnös, ellenem vétett,
én senki ellen sohasem vétettem!' -
E mondást véssék sírom kövére,
e hold alatt majd ha révre leltem.
Valamíg tenger háborgó habja
csapdossa Hedzsaz komor szikláit,
Nem térek többé asszony ölébe,
nem enyhülök meg, hiába csábít."
S a karaván ment, ment kanyarogva,
lépdelve lágyan az útat mérte,
Halk nesszel, mintha folyó csobogna,
álomodva nézett a messzeségbe.
A csengők mintha zokogtak volna,
mintha özönlő sok könny görögne,
Minthogyha mindent sirattak volna,
mitől Mahari megvált örökre.
És a zefírek nádsípja lágyan
fújta a dalt, az édesen sírót,
Fölzsongtak benne hajdani vágyak,
angyali bánat, ördögi kínok.
S míg Abu-Lala tűnődött búsan,
és szenvedése oly véghetetlen,
Mint ez az út, mely nagy kanyarokban
ködlik előtte, s mely mérhetetlen,
Részévén válván a messzeségnek,
végtelen útján némán borongott,
Fent ismeretlen csillagok égtek,
lelkében kínzó, keserű gondok.
Nem nézett hátra, csak ment előre,
honvágya többé sohase támadt,
Embert ha látott, elfordult tőle,
nem köszönt vissza más karavánnak.
Harmadik szúra
És Abu-Lala kis karavánja,
mint zengő csermely, szelíden, szépen,
Nyugodtan nézett az éjszakába,
az álmodó Hold fényözönében.
És a Hold, mintha mennybéli húri
fényárban úszó szép melle volna,
Majd szégyenkezve bújt fellegekbe,
majd előbukkant tisztán ragyogva.
Illatos bimbók remegve ültek
harmat-gyöngyökkel, gyémántjaikkal,
Szivárvány-pompás madarak búgtak,
csókot váltottak egymással vígan.
Szegfű-illatot lehellő szellő
az ezeregy-éj meséit mondta,
Datolyapálma, ciprusfa lombja
útjuk szegélyén ült álmodozva.
És Abu-Lala, amíg a szellő
halk mondókáját mormolta lágyan,
"Talán e teljes világ varázslat,
tündéri látszat" - így szólt magában.
" Ki költötte e fenséges verset,
mit ezer csillag szűz fénye ékít?
Ki adja tovább mind új formában
e halhatatlan, bűvös regét itt?
Népek feltűntek, népek letűntek,
s fel nem foghatta értelmét egy sem,
Talán a költők valahol sejtik
s dadognak róla talányos versben.
Senki se tudja, mi volt a kezdet,
végét sem sejti senki halandó,
Fölzeng az éposz új meg új hangja,
s minden hang múló és maradandó.
És valahol csak születik ember,
új hangon sír fel az ős történet,
Minden halandó lény életével
együtt kezdődik, s együtt ér véget.
Az élet - álom, a világ - látszat,
a nemzedékek - mint karavánok
Viszik a sírhoz, viszik a véghez
bús meseszóval a fényes álmot.
Ó, esztelen, ki nemhogy e pompás
e mesebéli zenéből inna,
A más torkából lopja a koncot,
és lesz a világ szörnyű gyehenna.
Törvényeitek - járom és korbács,
mérgespók fészke, hazug hálója,
Minek szennyétől szennyes és gennyes
a bülbül ének, a nyíló rózsa.
Nyomorult lelkek, hisz porrá váltok,
kik tettekben is hitványok vagytok,
Az idő-spongya a piszokfoltot
letörli-söpri, amit csak hagytok.
És vígasztalan szél jő, sipákol
megkövült, szétszórt csontjaitoknak,
Mert nem tudtatok visszhangja lenni
az égi hangnak, a szent titoknak."
És csillag-álmok, tűz-karavánok
rótták az utat fönt égten égve,
Betöltötte a teljes világot
a csillag-húrok örök zenéje.
Betöltötte a teljes világot
millió égő, igéző dallam,
S ő álmaiban magasra szállott,
s felolvadt lelke az örök dalban.
Menj, karaván! Menj, lágy neszeiddel
beléveszve a fény-húr zenébe!
Fájdalmam, szállj el, hullj a természet
anyaölére, vissza se nézve!
Vigyél sugaras idegen tájra,
távoli, titkos magányos földre!
Szent egyedüllét! te hűs oázis,
forrás, fáradtnak pihentetője!
Te néma égbolt, beszélgess vélem
csillagok nyelvén, sugárhúr nyelven,
Becézd világtól megkínzott lelkem,
embertől megmart, fölsebzett lelkem.
Vágy van szívemben, enyhítetlen,
mely sír örökkön, mely most sem könnyebb,
S még van szívemben tündöklő álom,
végtelen jóság, sós csillag-könnyek.
Szellemem szárnyal! Nem ül fölöttem
semmi e földön már diadalmat!
Nem ismerek sem határt, sem rendet,
sem jót vagy rosszat, semmi hatalmat.
Az én fejemnek már nem kell gyámol,
nincsen szükségem törvényre, jogra,
Akaratomon túl nékem minden
börtön sötétje, félelmes odva.
Azt akarom, hogy szabadon éljek,
kötöttség nélkül és isten nélkül!
Minden határon túl míg nem érek,
a lelkem addig már meg nem békül!"
S a karaván ím csak járdal útján,
és mosolyogva fölötte égnek
A szabadságnak gyémánt szikrái,
csillag-szemei a teljes égnek.
Nézték őt, hívták aranyló pillák,
ezernyi vágyas, parázs tekintet,
Kristály-tűz-csengők csilingelése
lelkébe égi nyugalmat hintett.
S az éjszakában, türkiz-sugárban
kanyargott útja a messzeségbe,
S a karavánnal bolyongva lágyan
lépett a türkiz-kék messzeségbe.
Negyedik szúra
Denevér surrant, fekete órjás,
az éjszakára terjesztve szárnyat,
A karavánra, a tág határra,
az út porára borított árnyat.
És láthatártól láthatárig
tartott a felhők bősz vonulása,
Kialudott a hold s minden csillag,
s fekete fal nőtt, fekete bástya.
És forgószelek, mint fékevesztett
paripák, vadul nyargaltak szerte,
Örvényt kavarva a port magasba
csapták a földről a fellegekbe.
És forgószelek ezernyi hangon
visongtak őrült táncban pörögve,
Minthogyha sebzett vadaknak ezre
vonítna, bőgne, sírna, hörögne.
A szűk völgyekben, ahol elzúgtak,
felzokogott a datolyapálma,
és sóhajtoztak és fulladoztak,
mintha kifosztott szív sírdogálna.
"Menj karaván, menj szemközt a szélnek,
te, végzet útja, sorsom betöltő!" -
Szólott szívében valahol mélyen
Abu Mahari, a híres költő.
"Üvöltözz, orkán, meg nem riasztasz,
körözzetek, vad szelek fölöttem!
Fejem födetlen, téphettek bátran,
állok szilárdan, meg-nem-törötten!
Nem térek én a városba vissza,
ahol az ember, mint éhes holló,
Tépi és vágja vad, mohó kéjjel
embertársát, ki hozzá hasonló!
Árva fejem, te, nem térsz vissza már,
elnémult bennem a honi ének.
Jaj annak, kinek van háza, kincse,
kutyaként rabja ön-küszöbének.
Rombold le, szélvész, szüleim házát,
kő se maradjon állva belőle!
Porát szórjátok szét a világba!
Házam ez út, min megyek előre!
A magányosság már a szerelmem,
háztetőm immár - az égbolt kékje.
Egy jóbarátom - a karavánom.
Állomástalan utam - a béke.
Te igéző út, örök csábító
új hazám, házam, te ismeretlen,
Örökkön síró szívem vezesd el
oda, hol ember nem járt még egy sem.
Az emberek közt veszélyek lesnek,
karddal vigyázhatsz egy élten át ott,
Hogy rád ne törjön, hogy szét ne tépjen
sem ellenséged, sem jóbarátod.
Vigyél el messze barátaimtól:
nyüzsgő legyekként kik belepnek,
Belőled élnek, szívják véred,
s ha már elasztál, mind elfelednek.
Nem lenne annyi súlyos keservem,
ha nem lett volna barátom oly sok,
Kik csókjaikkal megmartak engem,
mert szíven szúrtak áruló csókok.
Hazug szándékot rejt forrásában
az ember csókja, mely mérgez, éget,
Mellyel szívednek titkára támad,
így téve örök fogollyá téged.
Mert mi a barát, mik a társak?
mind hitszegő, gonosz és álnok.
Fénylő egem volt: szeretet és hit,
kihunyt a szép Nap, a fényes álmok.
Mert mik a társak? Módod irigylik,
lépted fürkészi mind, nyűg és átok.
A szomszéd kutyák sem ugatnak meg,
megugatnak a szomszéd barátok."
Mint bolond dzsinnek, szelek vihogtak
Abu Mahari kemény arcába,
És csúfolódtak, bőgtek, nyihogtak,
és beletéptek a burnuszába.
Kaftánja szárnyát markolták, tépték,
és szemébe marék port csaptak,
És hangzavar lett, és vak sötétség
szálát eltépte a gondolatnak.
Ötödik szúra
És a karaván elszántan áttört
vihartáncán a dzsinnek karának,
Csituló csengő-csilingeléssel
nekifeszült a nagy éjszakának.
"Mi a barát?" - csak ezt hajtogatta
Abu Mahari szava keményen -
"Kebleden kígyó, házadban szégyen...
szállj, karavánom, társam, reményem!
S ahová eljutsz, onnan is indulj
tovább, keresztül minden határon!
Én végső utam vigyél, veszíts el,
ne tudja senki, hol ért halálom!
Mit hagytunk hátra, mi visszahúzna,
amiért vissza kellene menni?
Hírnevet? Kincset? Törvényt? Hatalmat?
Röpülj csak! Nem kell semmi, de semmi!
Mi a dicsőség? - ha a tömeg ma
szarvai fölé emel magosba,
Holnap leejt a földre, a sárba,
tested patáknak ezre tapossa.
Mi a becsület? Mi a tisztesség?
A pénzedért ma hívnak uruknak,
De ha elbuktál, sarujuk orra
nagyobb úr nálad, mert beléd rúghat.
És mi a kincs, mely árnyat boríthat
a mohó ember józan eszére?
Halottak húsa, árváknak könnye,
milliók drága, kisajtolt vére.
Mi a tömeg? - ez esztelen órjás
szellem hóhéra, bajok kútfője.
Szolga és zsarnok, kétélű pallos,
dühödt vadállat, elvakult, dőre.
Mi a sokaság? - gyülevész tábor,
az egyén benne rab, csak nincs lánca,
Idegen néki a lélek röpte,
a gondolatnak szent szárnyalása.
Tömeg, förtelmes, fojtó hurok, te,
erkölcsi rended - félelmes árnyék,
Hatalmas olló, mely egyformára
nyirbál mindenkit, hogy ki ne váljék.
Gyűlölöm, ó, jaj, még a hazát is -
urak osztoznak országnyi kincsen,
S a szegény pór, ki szánt véres földet,
gyökeret rágcsál, kenyere sincsen.
És mi a rend, a megszentelt törvény?
hatalmasoknak kegyetlen kardja,
Az elnyomottak feje felett függ,
s a gazdagokat uralmon tartja.
Én a jogot is, meg a törvényt is
gyűlölöm, átkozom és lenézem,
Mivel jog címén jogtalankodnak
s népet nyúznak a törvény nevében.
De hétszeresen gyűlölöm én a
a hatalmat mely szolgálni szólít,
Az uzsorást, a hitvány henyélőt,
s mind a háború gyújtogatóit.
Elmúlt századok, jövő századok
réme, bakója, haramiája,
Amerre elmegy, romlás, gyilkosság,
félelem, bánat marad utána.
Megüli melled, vérivó lidérc
iszonyú marka agyadra dermed,
A lépteidet béklyóba veri,
szikkasztja elméd, nyűgözi nyelved.
Nem menekülhetsz, nem szabadulhatsz,
görnyeszti hátad, meghajlít mélyen,
És koponyákból piramist épít
az irgalmatlan jog szent nevében.
Hisz a hatalom minden, de minden,
az igazság, a jog és a törvény,
a jó, a rossz, az erkölcsi érték,
te pedig - vízcsepp, elkap az örvény.
Megátkozom hát a zsarnokságot,
míg nevében e vérszomjas szörnynek
Minden lépéssel, minden szőlőpréssel,
ifjat és aggot véresre törnek!
Emberek, ó, ti szánalmas szolgák!
ti engedtétek, hogy kardot rántson?!
Ti adtátok a jogot, hogy öljön,
hogy uralkodjék, gyöngéket bántson?
Menj, karavánom, vigyél el engem
a viperákhoz, temess homokba!
A hatalomtól mentsd meg a lelkem,
múljék el tőlem az élet pokla!"
Dühödt villámok tűzkardja vágott
a felkomorló felhőrajokba,
Rohamaiktól távol hegy ingott,
hegycsúcsok törtek szét fölragyogva.
A vihar bőszen vágtatott, zúgott,
datolya, ciprus reszketett tőle,
És a karaván utat tört bátran,
rohant, vágtázott, röpült előre.
Száguldott, szállott és csengett-bongott
az utat porba, felhőbe vonva,
Mintha a törvény vad bosszújától,
sújtó öklétől menekült volna.
Hatodik szúra
A delelő Nap fényözönében
nárcisz és csombor illata áradt.
A karaván ment, porködbe veszve,
izzadt a napban, lépése fáradt.
"Szállj, karaván! Szállj a sivatagba,
hol nincs hazug társ, romlásba döntő!"
- Szólt bús szívében valahol mélyen
Abu Mahari, a híres költő.
"Fusson nyomomban pusztai szélvész,
takarja léptem nyomát homokkal,
Ne találkozzam többé, míg élek,
se barátokkal, se rokonokkal.
Látom imé már a rőt oroszlánt:
sárga halmok közt néz szembe vélem,
Aranyszikrát szór pompás sörénye,
ha meglebben a pusztai szélben.
Jöjj, te oroszlán, nem félek tőled,
fald fel a szívem, halni kívánok!
Nem térek vissza az emberekhez,
nem köszönök már senki fiának!
Mert mi az ember?...álarcos sátán,
agyara van és iszonyú karma,
Taposó paták vannak a lábán,
a nyelve pedig mérgezett szablya.
Hisz ki az ember?...gaz rókafalka,
hízeleg, aztán mint héja, rád csap,
Vesztednek örvend, szürcsöli véred,
vérengző dúvad, gyilkosa másnak.
Szegénységben hízelgő szolga,
ha bajba jut, kész az árulásra.
Gazdagságában szívtelen, gőgös,
és bosszúálló, nem tekint másra.
A jó a rossznak szabad prédája,
s ki mást taposhat, kegyetlen, durva,
Kevés jót termett e széles síkság,
s buján burjánzik muhar és dudva.
Átkozlak, ember, törvényeiddel!
s átkozom minden hívők hitét is,
Mert mind csak láncot, béklyót kovácsol,
s a szegényeknek tömlöcöt épít.
Hitvány világ, hol - ha van sok pénze -
a rablót tisztes embernek tartják,
Bolondot bölcsnek, a gyávát hősnek,
a rútat szépnek, szűznek a szajhát.
Ember világa, visszás világ, hol
az erős - tisztes, a gyönge - vétkes,
Aljas világ, hol az őrült ember
mindent, de mindent csak haszonért tesz.
Hitvány halandó, érdekek rabja,
önistenítő gonosztevő, te!
Íme az ember - Isten képmása?
Nem! Sátánfajzat, ördög szülötte!
Ha megszámlálom a sok-sok lépést,
mit útján megtesz tevéim lába,
Nincs annyi lépés, amennyi gaztett
befér egy ember rövid napjába.
Szólok szavammal ímé keletnek,
szólok nyugatnak, északnak, délnek,
Hallgassák együtt igaz beszédem,
s hordozzák szerte, amerre térnek.
Hordjátok szét hát tüzes igémet,
hallja mindenki nagy félelemmel:
Az embernél nincs elvetemültebb,
kegyetlenebb - csak maga az ember.
Valamíg égen csillagok úsznak,
és hunyorogva nézik a pusztát,
Amíg kígyóként sziszegve kúsznak
és kavarognak a homokbuckák.
El, karavánom, züllöttségnek
e kicsapongó, részeg torától,
el piacától a hitszegésnek,
e hazug vásár szennyes porától!
El a csőcselék igazságától,
a vérengző, a csúf emberektől,
El az asszonytól, a szerelemtől,
a jogtól, rendtől és a perektől!
Menj, karaván, menj, gázolj a jogba,
minden törvényen tiporjon talpad,
Temesd az utak tüzes porába
a jót, a rosszat és a hatalmat...
Faljon fel engem oroszlán, tigris,
tépjen forró szél, csak ezt kívánom,
Így menj időmnek végzetéig,
vissza se is nézz, bús karavánom..."
S a tevék íjként feszített nyakkal
a szelek ellen futottak bátran,
Mentek és mentek, meg nem pihentek,
por-karaván szállt útjuk nyomában.
Csak futottak a kiégett pusztán
az ismeretlen, tág messzeségbe,
Betemetve a végtelen síkot,
falut és várost pornak ködébe.
Mintha rémület kergette volna
Abu Maharit, mintha nagy átok,
Mintha sarkában lett volna minden,
tömeg és törvény, nők és barátok.
S a karaván ment, vágtatva: trapp-trapp,
büszkén futott csak, oda se nézett
Tornyai mellett nagy városoknak,
hol zaja zsongott kenyérnek, vérnek.
Elrohant gyorsan a faluk mellett,
hol évszázados butaság dermedt,
Az aranyfényű távolba vágyott,
s a csillagoknak vallott szerelmet.
Éjjel és nappal ment, folyvást-folyton
falta az utat, gyorsan kanyargott,
Abu Mahari homloka zordon,
feldúlt lelkében vihar kavargott.
Gondolatai bősz karavánja,
mint csapat sólyom, vihartól tépett,
Vágtatott ide-oda csapongva,
keresve fényes, szép menedéket.
És könnyek nélkül zokogott halkan,
és a fájdalma oly véghetetlen,
Mint ez az út, mely nagy kanyarokban
ködlik előtte, s mely mérhetetlen.
Nem nézett hátra, csak ment előre,
honvágya többé sohase támadt,
Embert ha látott, elfordult tőle,
nem köszönt vissza más karavánnak.
Hetedik szúra
És Abu-Lala bús karavánja
a sivatagos Arábiának
Tág kapuinál térdére roskadt,
hatalmas útján midőn kifáradt.
A horizontok rőten tüzeltek
az embertelen, szabad vidéken,
Az éj kitárta kaftánja szárnyát,
és bíbor szikrák szálltak az égen.
És Abu-Lala leült magában,
fejét lehajtva rubintos kőre,
Csillapult szívvel, derűs mosollyal,
szép nyugalommal nézett előre.
"Szabad vagyok hát, szabad egészen!
Ó, Szahara, te, roppant térséged
Mi módon tudja mind átkarolni,
befogadni e végtelenséget?
Emberi szem már engem nem érint,
emberi kéz már engem nem illet,
Ó, szabadság, te pompás, mennybéli
rózsákból szálló isteni illat!
Virágaiddal koszorúzz engem,
gyúljon ki bennem világló fáklya,
Ó, szabadság, te paradicsomi
bülbül-csapatnak szent al-Koránja!
Gyönyörű puszta, te, bölcsességnek
aranyos országa, szentséged áldom!
Békés Badie, hol ember embert
nem kínoz, áldott légy, azt kívánom!
Terjeszd határod, arany homokkal
takarj be minden nemzetet, népet,
Palotát, kunyhót, falut és várost,
hintsd be az egész emberiséget!
Szél-sárkányaid a szabadságot
emeljék trónra mind a világon,
S a fenséges Nap hintse be fénnyel
e szabad földet, én azt kívánom!"
És ezer fénnyel, ezer szépséggel,
varázslatával tűzragyogásnak,
Illatfátyolban, gyöngyként ragyogva
az égre lépett Semsz, a csodás Nap.
És a csodás Nap fényözönében
a sivatag, e hatalmas máglya,
Lobogva égett, mint a titáni
órjás oroszlán arany bundája.
"Szálem, üdvözlet néked, Nap, szálem!
te, élet-forrás, te, igaz fenség,
Te anyakebel, te halhatatlan,
egyetlen jóság, egyetlen szentség!
Kifogyhatatlan kelyhe a létnek,
a kábulatnak, a boldogságnak,
Bíborló, tüzes bor-óceánja,
elragadtatás, élet, káprázat!
Te, világ-ünnep, világ vigalma,
hagyd, hogy elteljek pompás toroddal,
Ím, szomjúhozó bimbó a lelkem,
enyhítsd a kínját tiszta boroddal!
Bölcsességedben, boldogságodban,
öröklétedben részesíts engem,
Add, hogy a múltat végleg feledjem,
a te illatos, fénylő öledben!
És mámoríts meg, és részegíts meg,
varázsboroddal itass meg engem,
Hogy az embert, a hamist, sötétet,
s a bajt, keservet, kínt elfeledjem!
Te fenségeddel hadd legyek teljes,
igézz meg engem, ne hagyj magamra,
Sötétségen ki vagy győzedelmes,
te öröm-tenger, tavaszok anyja.
Te örök jóság, én egy szerelmem,
anyakebel, te, irgalmas hűség,
Élet szentsége, halál ölője,
legfőbb varázslat, te gyönyörűség.
Szeretlek téged, szeretlek téged!
hő szerelemmel én tüzem szítsd fel,
Simogass engem, boríts be lágyan
aranyhullámú hajfürtjeiddel!
Az én ajkam véressé váljék
hő csókjaidtól újra meg újra,
Boldogító fény-öledet nyisd meg,
s én hozzád szállok lángba borulva.
Két halló fülem süketté váljék,
ne halljam többé zaját a létnek,
Vakuljak meg a világ számára,
az emberekre vissza ne nézzek!
Csak el, a Naphoz, korokon által
száguldj és szárnyalj, jó karavánom,
Az ő ölében, tűzözönében
égjek örökké, én azt kívánom!
Ó, Nap-anyám te, aranyhabokban
bíbor-palásttal terítsd be vállam,
Feléd röpüljek megittasulva
diadalodnak szent mámorában!
Te örök isten, én egy-szerelmem,
anyakebel, te, halálos hűség,
Egyetlen jóság, egyetlen szentség,
csodák csodája, te gyönyörűség.
Utolsó szúra
S a tevék - aranyhajók - csak ringtak
tűzhullámain a sivatagnak.
A lángoló, a szűz messzeségbe
feltarthatatlan, büszkén haladtak.
Nem érte volna útjukon őket
a számum, tüzes szárnyain szállva,
Sem a beduin vad nyíl-esője
nem jutott volna léptük nyomába.
Óázisokból hűs szellők hozták
a heves vágyak forró zenéjét,
És tejforrások csendben csobogták
a szűzi álmot, az álmok éjét.
És mesebeli, tündöklő húrik
jöttek a lágyan zúgó szelekkel,
És hívogatták Abu Maharit
csókokkal, titkos ígéretekkel.
Ám Abu-Lala nem figyelt mégse
a szerelmetes szép hangzatokra,
Szállt telhetetlen a Nap elébe
mind fényesebben, Napként ragyogva.
És a szerabok - e délibábok -
száz látomással egyre bűvölték,
Hívó szavakkal, varázslatokkal
csak gyorsították szélsebes röptét.
És a tevék már bomlott kantárral
vadul, szilajuk száguldva, szállva
Mind feljebb szöktek, vadul köröztek,
őrülten törtek a magasságba.
A szilaj, szálló tevék kigyúltak
lángoló pályán a Nap tüzében,
A csengők hangja, zengett harangja
a szabadságnak ígéretében.
Abu Mahari, miként a sólyom,
nyugodt szemét a napra szegezve,
Meg nem pihenve repült előre,
és boldogságtól égett a lelke.
Mögötte semmi, csak a mezítlen
sivatag nyúlt el a tüzek fészkén,
És borzolgatva és simogatva
haját becézte fent a kacér fény.
Abu Mahari, a híres költő
megdicsőülten, elragadtatva,
Arannyal-ékes bíborpalástban
szálllot a Napba, szállott a Napba.
/Ford.: Bede Anna/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése