Pierre Matthieu: Az élet és a halál négysorosai-ból

I.

Itélje bárki a halált rettenetesnek,
s mondja: borzad tőle minden, ami csak él:
előttem ő a cél és egyuttal a kezdet,
melynél indul a jó és a rossz véget ér.

II.

Borzad az ember a Haláltól és gyalázza,
bár javára van a nagy törvény ezzel is:
Kezdet s Vég egyaránt a Természet leánya
s nincs benne idegen, se szörnyű, se hamis.

III.

A Halálnak ez a rútsága puszta látszat:
ragyog homloka a csalóka fény alatt:
de nincs több félelem, mihelyt lehull az álarc:
nevetsz a gyermeken, ki képtől megriad.

IV.

Rakják, torzítva, a Halált sok fura pózba:
koporsód hozza és kaszáját lengeti:
de ahogy szőrt s tollat rakni az angyalokra,
éppolyan mese őt csontváznak festeni.

V.

Előre meghal az, aki fél a Haláltól:
köztünk van, de magát halottnak érzi már:
szivében ül a vég: egész élete gyász-tor:
a halálfélelem rosszabb, mint a halál.

VIII.

Ennek kincs a világ, annak meg puszta semmi:
ez a hasznot lesi, az rang becsületét:
a gyönyöreiért ostobaság szeretni
s a fájdalmaiért gyűlölni hülyeség.

IX.

Fent szélcsönd mosolyog, lent a gyötrelmes ár zúg:
az élet sikerek és bukások elegye:
sirva kezdjük utját, verejtékezve járjuk,
és fájdalom nélkül nem végzi senki se.

XIII.

Az élet asztal: négy játékos ül köréje:
bankárjuk az Idő, ki mindent dirigál:
vacog a Szerelem és egyre fogy a tétje:
az Ember mosolyog: s mindent visz a Halál.

XXVII.

Szép szem, száj, kéz? Csak szellő kell, egy betegség,
s tűnik! Ha tizenötéves: nyíló varázs:
ha húsz: teljes virág: ha harminc, már csak emlék:
tűz volt, és hamuvá omlik, mint a parázs.

XXXII.

Hadak villámai, a homlokuk babér volt,
s hol vannak ma? Kezük s kardjuk hova került?
Nemrég a földgolyó - az egész - övék volt,
s e nagy birodalom hat láb földdé szükült.

XXXIII.

Hol az a sok roppant város, a csodaszülte?
Ninive és ezerötszáz kőtornya, hol?
S a százkapus Théba? És Babylon, a büszke?
És Carthágó, Didó álma, nem csupa por?

/Ford.: Szabó Lőrinc/