Eugen Jebeleanu: Ezüst és arany

Hordtál aranyhajadban ékes ezüst csatot,
drágám, s úgy gyúlt az éjben fürtödnek drága selyme,
mint hogyha szőke fáklya zengő lángnyelve kelne
s útvesztőn új menekvést látnának bús vakok.

Ó, úgy szerettem volna – s hogy nem hazudhatok
neked, tudod jól! – bárcsak a lég mint lenge kelme
csodás testedre óvó háló-burkot tekerne
s úgy őrizné örökre, amint most húny s ragyog!

Fénylő aranyhajadban ezüst csatot viseltél,
Mint rétek búza-kincse ringott, ha fújt a felszél,
zúgott akár az erdő, láng járta számtalan.

S úgy hódolok, mint egykor, bűbájos bölcs erődnek,
mint egykoron: tüzes láng szökken ma is belőled,

csupán hajad ezüst s a csat csupán arany.

/Ford.: Szemlér Ferenc/