Fazekas Anna: Az édes és a mostoha leány

Kék hegyeken is túl, hol volt, hol nem, egyszer,

kicsi leányával élt egy özvegyember.
Szomszédjukban meg egy özvegyasszony lakott,
kapzsi volt s fejében csúf tervet forgatott.
Ha átment a lányka egy kis fáért, sóért,

de inkább anyai, simogató szóért,

-      Te lány – biztatta – mondd meg az apádnak,
vegyen feleségül, én jól tartanálak.
Tejbe, vajba, mézbe fürdetnélek téged,

-      az én lányom lenne az édes testvéred. –

Úgy is lett. Az asszonyt elvette a gazda.
Felesége a lányt folyvást dolgoztatta.
Hanem a sajátját becézte, kímélte,

miért dolgozzék, ha van ingyen cselédje?
Még az ételt, italt is sajnálta tőle.
- Minek ennyi kenyér ilyen kis bendőbe?
Nem ruházlak – mondta – de nem is etetlek,
keresd meg ezentúl másutt a kenyeredet.
Indulj el szolgálni, élj a magad lábán,
ne rövidítsd meg az én egyetlen lánykám! –

Ment a kicsi leány hátán motyójával,
találkozott útban egy vén körtefával.
Szegény fa tövissel, hernyóval volt tele,

más se tisztogatta, csak a vihar szele.

-      Te kedves leányka, állj meg kicsi lelkem -
szólott a körtefa – takaríts meg engem.
Jótetted helyébe jót várjál galambom,
tisztítsd meg ágaim tövistől, hernyótól. -
- Szívesen megteszem – felelte a lányka,

-      ügyesen felmászott a vén körtefára:
tövis bárhogy szúrta, félt nézni hernyóra,
az öreg körtefát megtakarította.

Amint befejezte, ment, mendegélt tovább.
Útközben talált egy magános almafát.
Tele volt tövissel, hernyóval az ága:
- Takaríts meg engem – szólt a fa – te lányka. -
Tövis bárhogy szúrta, félt nézni hernyóra,

az öreg almafát megtakarította.

Ment tovább, mendegélt. Az úton keresztbe
állt egy kidőlt-bedőlt falú vén kemence.
Vastagon feküdt a hamu belsejébe.
- Takaríts meg! Jóért jót várhatsz cserébe! -
kérlelte szép szóval az öreg kemence
és amire kérte, a leány megtette.

Megint ment, mendegélt, csak rótta az utat.
Útjában talált egy rozzant falú kutat.
Szegény kút piszkos volt, iszapos és sáros:
- Tisztíts meg galambom! – szólt a leánykához.

-      Ne sajnáld a munkát, takarítsd a vizet,
meglásd egyszer a kút tiszta vízzel fizet. –

Megtette szívesen a kút kívánságát,
ment tovább s talált egy tört lábú cicácskát.
- Patakvízbe estem, eltörött a lábom,
segíts rajtam kislány, bizony meghálálom! -
Kismacskát a lányka két karjába vette,
piros szalagjával lábát bekötötte.

Így mentek kettecskén, de aztán megálltak:
útjukban egy kóbor kutyára találtak.
- Farkasok megtéptek, farkasok kergettek,
majd agyon hajszoltak, véresre sebeztek.
Éhes vagyok szörnyen, adjál innom, ennem,
meghálálom egyszer, meglásd kicsi lelkem! -
Megmosdatta szépen, etette, itatta,
aztán cicájával az útját folytatta.

Ment tovább, mendegélt, csöndesen ballagott,
egy öregasszonnyal közben találkozott.
Ráköszönt illendőn a kicsi leányka.
Tudjátok-e kire? Vasorrú bábára.
Kétrőfös orrával a földet seperte.
- Szolgálatba hozzám – szólott – kislány, jössz-e?
- Elmegyek szívesen – felelte a lányka
s három esztendeig a banyát szolgálta.
De a három év csak három napig tartott.
Szorgosan gondozta a kígyót, varangyot,
a banya fiait: nem is egyet – százat
a derék leányka jószívvel dajkálgat.
És a lány szóval sem bántotta ezalatt
a banya békáit s a kígyófiakat.

Harmadik nap este így szólott a bába:
- Letelt a szolgálat, kifizetlek lányka. -
Kimentek a rétre a patak partjára,
sípolt a vénasszony, s ott termett két láda.
Egyik arany láda, másik kopott fa volt.
- No – szólt a vasorrú – melyiket választod? -
Leányka vállán ült az aprócska macska
és a fülébe súgta melyiket válassza.
Hiába biztatta a banya a lánykát,
nem a fényest kérte, csak az ócska ládát.
- Ejnye-ejnye – rázta csúf fejét a bába -
ne az ócskát válaszd, szebb az arany láda!
De a kislányt egyre biztatta a macska.
Intett a vasorrú: vigye, ha akarja!
De ha előbb nyitja a ládát, baj éri,
csak otthon bontsa fel, máskép jaj lesz néki!
- Jól van – szólt és köszönt s indult a leányka,
ládával, cicával, haza, falujába.

Mentek, megszomjaztak, tovább mendegéltek,
útjukban a kúthoz lassan odaértek.
Csillogott a kútvíz, mint a hegyi kristály,
üdén, mint a harmat, mint a szűzhó, tisztán.
Közelebb megy a lány, csodálkozva látja:
arany pohár termett a kút kávájára.
- Igyál jó leányka, tiéd a pohár is -
szólt a kút. Köszönték és indultak máris.

Mentek tovább, mentek s útjukban találták
az öreg kemencét, benne friss pogácsát.
Mondta a kemence: - Te kedves leányka,
tiéd a sütemény, tiéd a pogácsa.
Egyetek, s a többit tedd be a kötődbe! -
jóllaktak. A kislány szépen megköszönte.
Kicsi cicájával lassan mendegéltek,
nemsokára a vén almafához értek.
Gyümölccsel volt tele valamennyi ága,
de nem ért fel hozzá a kicsi leányka.
Szólt a fa: - Ez legyen jótetted jutalma! -
Lehajtotta ágát. – Vedd, tiéd az alma! -
Kötőjét megszedte a kislány almával,
ment, ment s találkozott a vén körtefával.
Édes gyümölcsével ez is megkínálta,
ágát meghajtotta, s szakasztott a lányka.

A nagy körtefától kőhajításnyira
vad farkas vonított, fogát vicsorítva.
De amint a csikasz kerülgetni kezdte,
ott termett a kutya, üldözőbe vette
és el is kergette. Köszönte a lányka.
Ment tovább, s hazaért kicsi falujába.
Házukon a kakas a kapufélfára
felszállott s kiáltott: - Megjött a leányka!
Kukuriku, megjött egy ócska ládával,
kukuriku, bizony, tarka cicájával.

Rohan a mostoha, beviszi a ládát,
ragyogó fényesség tölti meg a házát.
Mert a láda belül csupa arany holmi!
A rossz asszony alig győzött csodálkozni.
Méregbe gurult a zsugori mostoha:
- Most az édeslányom megy szolgálni oda,
ahol ennyi kincset kereshet egy lányka,
legyen annak is ily gazdag hozománya.

El is indult, csak ment a mostoha lánya,
az alma- s körtefát útjában találta.
Tövissel, hernyóval volt mindkettő telve,
de nem nyúlt a fákhoz, mérgesen nyelvelte:

-      Dehogy takarítlak! Tán ha bolond lennék!
Ilyen piszkos munkát magamra mért vennék?
Nem szolgálni megyek! Várom a szerencsét! -
Útjában meglelte előbb a kemencét,
azután a kutat. De minden hiába!
Szikra részvét sem volt a gonosz leányba.
- Otthon sem dolgoztam – gőgösen feleselt -
itt sem piszkíthatom össze a kezemet. –

Ment tovább, mendegélt, lépését cifrázva,
jószerencsét várva, a mostoha lánya.

Hallja: a patakban nyivákol a macska,
sír-rí keservesen szegény istenadta.
De a szívtelen lány gorombán kiáltott:
- Hogy nyúlnék egy koszos, csavargó macskához? -
Kutyával is így tett, rá se hederített,
szegény, fáradt párán dehogy is segített.
Három esztendőre elszegődött nyomba,
hanem a kígyókat, békákat kínozta,
többet rúgta őket, mint ahogy etette,
a banya fiait szívtelenül verte.
Mikor befejezte már a szolgálatot,
a bába a lánynak arany ládát adott.
- Nesze – mondta – itt van szolgálatod bére,
de ne nyisd ki előbb, hanem csak estére,
ahogy hazaértél, különben jaj neked!
Kíváncsi se legyél, jóhelyt tartsd az eszed! –

Örült a gonosz lány az arany ládának,
ahogy testvére örült az ócskának.
Boldogan a kincset hóna alá fogta,
de hogy megköszönje, volt legkisebb gondja.
Terhével szuszogva rótta csak az utat,
szomjasan bandukolt. Meglátta a kutat.
De hiába! a kút szomját nem oltotta,
nem volt abban jó víz, csak iszap, pocsolya.
Éhes lett. Meglátta az öreg kemencét,
örült, hogy meglelte újból a szerencsét.
Csiklandozta orrát a frissen sült pogácsa,
bizony, fájt a foga a meleg kalácsra.
Hirtelen belenyúlt, de az megsütötte,
csupa hólyag lett a leány keze tőle.
Mit volt mit tennie? Ballagott hát tovább.
Meglelte az alma-, s aztán a körtefát.
Pirosan mosolygott a körte, az alma,
de nem szakíthatott, az ágak magasba
emelkedtek s néztek haraggal a lányra,
s hogy mászna a fára, tövis megszurkálja.
Éhes volt, meg szomjas, szörnyen fájt a lába.
Végtére hazaért kicsi falujába.
Házukon a kakas a kapufélfára
felszállott s kiáltott: - Megjött a leányka!
Kukuriku megjött! Mi van a karjába?
Kukuriku bizony, egy szép arany láda!

Rohan a mostoha, öleli a lányát,
viszi a szobába, kibontja a ládát.
Hanem visszahőköl a zsugori asszony:
kicsi kígyók, békák másznak elő abból.
Mérges lett az asszony az édes lányára.
- Hát a szolgálatnak csak ennyi az ára?

Nem arany, csak béka, kígyó a te béred?
Miért nem azt hoztál, amit a testvéred? -
Kapta a porolót, majd a seprőt vette,
házából a leányt dühvel kikergette,
kívánta, hogy lánya változzék békává,
szégyenében el is bujdosott világgá.

A derék leányka és az özvegyember
magukra maradtak a temérdek kinccsel.
Örültek egymásnak, tán még ma is élnek,
igaz boldogságban – vége a mesének.