A völgyben patak futott, a
hegyoldalon titokzatosan suttogott az erdő, és a csúcsokon fenyves zsongott,
akár fújt a Szél, akár nem.
A patakvizében apró halak villogtak,
tavasszal békák hangversenyeztek a partján, és tükrében ott tükröződtek nappal
a felhők, éjjel a csillagok.
Ahol a völgy kitárult, kis falu lapult
a hegyoldalhoz: fehér házai szinte nevettek nyáron, és kéményei békésen
pipáltak, ha eljött a tél, és a hó alatt a nyárról álmodtak a füvek, fák és a
virágok.
De nyáron és télen, ősszel és
tavasszal nyugalom vonult a tájon, ahol a fák alatt akkora gombák nőttek, mint
a kofák esernyője, s a virágok illata úgy áradt a falu felé, mint a
pásztortüzek füstje alkonyattal.
Jöttek az évek, mentek az évek:
nőttek a fák, virágzott a rét, zsongott az Erdő, mókusok játszottak
fenyőtobozokkal, és a fülemüle úgy énekelt a nyári éjszakában, hogy a róka
elfelejtett vadászni, és szégyenszemre éhesen kullogott haza...Jöttek az évek,
mentek az évek.
A felhőkből eső lett, az esőből
patak, s a patakok újra felhőkké váltak, mert a patak tisztelte a napot, és
párával áldozott neki.
És a felhők elindultak keletre,
nyugatra, északra, délre. Gomolyogtak, torlódtak, belsejükben villámok
dörögtek, és siettek oda, ahol kiszáradt a föld, és lekonyult fejjel esőért
imádkoztak a virágok, és esőért sírt a rét.
Ilyenkor zúgott a Szél, és hosszú
ostorával úgy verte a felhőket, mint a részeg kocsis a lovakat.
- Előre! Előre! - sziszegte. -
Otromba népség! Hej, milyen buta népség! Ne egymás hegyén-hátán mozogjon az
eleje, hej, lusta csürhe...ne állj az útba, te Erdő.
Az Erdő halkan nevetett.
- Ne siessetek. Miért bántod a
felhőket, te Szél, hiszen úgyis mennek szegények...
A felhők, mintha csak arra vártak
volna, hogy valaki sajnálja őket, azonnal elsírták magukat.
- Ne sírjatok, ne sírjatok, a
teremtésit ennek a vénasszony bandának - üvöltött a Szél -, ne itt sírjatok,
máshol potyogtassátok könnyeiteket! Itt nincs rá szükség.
- Ott sírnak, ahol akarnak - zúgott
az Erdő -, ott sírnak, ahol akarnak, szegény, árva felhőcskék...
A felhők erre már zokogni kezdtek és
záporozva hullatták könnyeiket az Erdőre. A sírástól aztán megkönnyebbültek,
felemelkedtek, szétoszoltak, és a Szél szinte őrjöngött az Erdő felett.
- Ezt megkeserülöd, Erdő!
Fellázítottad őket, és most üres kézzel mehetne oda, ahol szükség lett volna
rájuk. Ahol kiég minden, szomjas a föld, üres a patak, és az Aszály jár tüzes
kaszájával...Vigyázz magadra, Erdő!
- Majd vigyázunk - mondták a komor
tölgyek -, és most már eredj a dolgodra!
A Szél azonban nem ment. Tépni,
szaggatni kezdte az Erdőt. Ágakat tört le, felkavarta az avart, fészkeket
sodort a földre, és tébolyult haraggal kavargott a fák között.
Az öreg tölgyek csak mosolyogtak, de
mosolygott a fenyves is, a bükkös is, sőt még a gyertyánok is mosolyogtak.
- Ne erőlködj, Szelecske! vagy hozz
segítséget...
- Hát majd hozok - lihegett a Szél
-, majd hozok, de azt megsiratjátok! - És eltávozott a falu felé.
Ekkor már esteledett. A házakból
kivillant a vacsoratüzek meleg ragyogása, a kertekben álmosan sóhajtottak a
fák, a kasokban régi meséket zsongtak a méhek, s az emberek szemére úgy szállt
az álom, mint fészkére a fáradt madár.
De nem sokáig tudtak aludni, mert
megzörrent az ablak, megpattant az ajtó, és odakint különös, mély hangon
beszélni kezdett a Szél.
- Mennyi fa, mennyi fa, mennyi
pénz...Az Erdő csak van, de semmi haszna. Ott a Tölgy, ott a Bükk, ott a Fenyő.
Csak le kell vágni. Mennyi pénz...
Az emberek megfordultak az ágyban,
aludni akartak.
A Szél azonban lágyan dorombolt
tovább, hízelkedve, mint a macska.
- Az asszonyoknak selyemkendő, a
gyermeknek meleg csizma. Lovacskáknak új szerszám, házacskának új tető...szép,
cserepes, új tető... - Az emberek most már nem akartak aludni.
"Bizony jó lenne - gondolták -,
hiszen itt az Erdő, csak ki kell vágni. Nem az egészet, persze, csak itt egy
keveset, ott is egy keveset" - és a fejszére gondoltak.
Ezen az éjszakán alig aludt a falu.
Az emberek felültek az ágyban, és számoltak. Aztán kimentek a pajtába, és
élesíteni kezdték a fejszéket, az asszonyok pedig tüzet raktak, hogy kora
hajnalban már készen legyen a reggeli.
Szikrázott a köszörűkő a pajtában,
sziszegve élesedett a fejsze, és pattogott a tűz a konyhában. A kémények
füstölni kezdtek, s a lenge kék füst kiszállt az erdőre, mint a haldokló ágak
utolsó üzenete.
A fák megborzongtak. Néma volt a
füst, mégis mondott valamit, átlátszó volt, és mégis mintha valami rémséget
rejtegetne. A földön kúszott először, és megölelte a csalitokat, aztán
felszállt a vén tölgyek koronájába, s ott lengett sokáig, mint a gyászfátyol.
A fák némán álltak, és várták a
reggelt. A madarak elhallgattak, a mókus elejtette a fenyőtobozt, a nyulak
bambán bámultak maguk elé, hogy a róka megfoghatta volna őket, de a rókának
esze ágában sem volt vadászni. Loholt a bagoly odújához, aki ilyenkor szokott
nyugovóra térni, egyébként az erdei népek doktora volt.
- Tanár úr, kérem - lengette meg
bozontos farkát a róka -, valami nagy baj van a levegőben! Mi lesz?
- Halál! - huhogott a bagoly. -
Halál! - és befordult az odú száján, otthagyva a tanácstalan rókát, aki
vakaródzott egy darabig, aztán fülelni kezdett, mert a völgy felől zűrzavaros
lárma kúszott az Erdő felé.
- Mi van, Róka bácsi? - szólt le az
ágról a mókus. - Mi baj van?
- A bagoly azt mondta, hogy halál,
én azt mondom, hogy Ember, ami egyre megy. Én mindenesetre elköltözöm.
A kis mókus hosszan nézett fényes
cipőgomb szemével a róka után, de aztán lelapult, mert közeledett a lárma. A
levegőben riadt madarak kerengtek, fa alatt őzek és szarvasok rohantak el, a
gombák nagy kalapjuk alá húzódtak, és a hosszú szárú harangvirágok lehajtott
fejjel nézték a földet, mint az emberek a temetésen.
Ekkor kelt fel a nap, és első
sugarai ijedten csillantak meg a fejszéken.
- Eljött ez a reggel is - susogtak a
tölgyek - , búcsúzzunk.
- Búcsúzzunk - fuvolázta sírva a
sárgarigó, énekelt a csíz, búgott a galamb, vijjogott az ölyv, kurrogott a
gerle, károgott a varjú -, búcsúzzunk.
És a napban fürdő Erdőn még egyszer
végigszállt a dal: megsimogatta a fákat, megáldotta a fészkeket, és síeva
zengett végig a tájon, mint a temetési ének.
Aztán elhallgatott hirtelen, mert
lecsapott az első fejsze, és mint maga a romboló, ostoba parancs, azt
kiáltotta:
- Csend!
Csend lett.
A madarak elszálltak, a gombák
elfonnyadtak, a virágok elhervadtak, csak a fejsze beszélt buta
kegyetlenséggel, és a fák szakadtak el a földtől, nagyot kiáltva utolsó
fájdalmukban.
Fogyott az Erdő, egyre fogyott, de a
faluban csillogott a sok selyemkendő, nyikorogtak az új csizmák, nevettek az új
cseréptetők, és az emberek azt mondták: ez okos dolog volt.
Éjszakánként pedig sziszegve járt a
Szél az összeroncsolt Erdő felett.
- Azt mondtad, Erdő, hogy hozzak
segítséget, hát hoztam...Nem válaszolsz? Nincs hangod, Erdő?
- Neked se lesz nemsokára -
sóhajtott egy vén tölgy, melyet csak azért hagytak meg az emberek, mert nehéz
lett volna kivágni -, néma leszel, mint az átok, de legyél is!
A Szél gonoszul sziszegett, de zúgni
nem tudott már, suhogni nem tudott már, és orgonáló, szép hangját mintha
elvesztette volna. De ezzel most nem törődött. Dagadt mellében a bosszú
édessége omlott szét, és másra nem gondolt. Leszállt a völgybe, hogy
eldicsekedjék a pataknak, de a patak helyén csak egy kis ér folydogált, és
pityeregve verte magát a kövek között:
- Hová lettél, drága Erdőm, hová
lettél, édes Erdőm?
- Mit nyavalyogsz itt? - akart kiáltani
a Szél, de csak rekedt suhogás lett belőle. - A forrás ugyan kiapad, de hozok
neked esőt, amennyit akarsz.
- Ó, ostoba Szél, gonosz Szél, ó,
gyalázatos Szél, buta Szél, mit csináltál? A halacskák elpusztultak, a békák
elvándoroltak, a vízililiom elhervadt. A pásztor nem tud belőlem itatni, a
vándor nem tud felfrissülni, a füzek elszáradnak, és meghalok én magam is.
- Holnap tele leszel! - ígérte
suttogva a Szél, de már alig volt hangja. Eddig az Erdő zúgott helyette, és a
vén tölgyek ordították el haragját, de nem volt már Erdő, nem volt semmi, ami
kiáltott volna helyette.
Másnapra a Szél mégis meghozta a
felhőket. Nehéz, haragos fekete felhők voltak. Dörgő égi hullámok, melyeket
nehezen hajtott a Szél.
- Megálljatok! - parancsolta, amikor
a patak fölé értek -, megálljatok!
- Minek? - ágaskodott fel egy fekete
szörny -, minek? Nincs itt Erdő, kopár ez a hegyoldal, nem érdemes.
- Parancsolom! - akarta ordítani a
Szél, de nem volt már hangja, és a felhők elgomolyodtak más vidékre.
Így aztán a patak kiszáradt, a völgy
selymes rétje nem termett, csak sást, és az emberek kútból öntözték kis
kertjüket, hogy legalább ott teremjen valami.
De a kutakból is kiapadt a víz:
asszonyok fején megfakult a selyemkendő, és a kis csizmák már nem kopogtak
olyan hetykén, mint azelőtt. A piros hátú zsindelytetőket belepte a moha, a
jószág éhesen bőgött az istállóban, és az emberek szomorúan azt mondták: mi
lesz velünk? A felhők magasan szálltak: a kopár hegyoldal melege szinte ellökte
őket, és némán, erőtlenül, szomorúan ballagott utánuk a Szél.
- Hol a hangod, Szél? - intett
feléje a megmaradt néhány vén fa -, hol az erőd, Szél?
De a Szél nem válaszolt, mert nem
volt hangja. És akkor éjjel - nem látta senki, csak a csillagok -
visszalopózott a Szél, és halkan megzendült az öreg fák koronájában.
- Béküljünk ki - suttogta -,
béküljünk ki, Erdő.
- Nem vagyunk már Erdő - zsongták a
fák -, csak emlék vagyunk.
- Jóvá teszek mindent - suttogta a
Szél.
- Tedd jóvá.
- Akkor a régi lesz minden?
Elsuhant a Szél, és a vén fák
nyújtózkodva kitárták karjukat.
- Talán lesz valami - suttogták.
A Szél pedig megkopogtatta az
ablakokat, és megpattantotta az ajtókat.
- Nincs Erdő - búgott a kéményben -,
nincs eső...
Az emberek felébredtek, aztán
megfordultak, és tovább akartak aludni.
- Nincs patak, nincs virágos rét,
nincs selyemkendő, és nincs pénz se.
Erre már az emberek újra kinyitották
szemüket.
"Bizony nincs - gondolták -, de
miért nincs?
A Szél jajgatva dúdolt a kéményben:
- Nincs legelő, nincs tej, és
nincsenek kis csizmák...mert nincs Erdő, mert nincs Erdő.
Az emberek számolni kezdtek. Egy év,
két év...igaz, azóta van a sok baj, mióta nincs Erdő, és most már nem mondták,
hogy okos dolog volt az Erdőt kivágni: csak néztek a sötétségbe, és hallgatták,
mond-e még valamit a Szél, de a Szél már nem mondott semmit. Kilendült a kopár
domboldalra, és megült a vén hagyásfák koronájában.
- Én már elhintettem a magot,
hintsétek ti is...
És amikor a nap felkelt, csillogó
kapákon csúsztak el az első sugarai, és egy locsogó szarka cserregve vitte meg
a hírt az erdei népnek:
Cserr! - kiáltotta. - Halljátok?
Ültetik az Erdőt.
A bagoly álmosan hunyorgott az
idegen Erdő idegen odvában.
- Beszélj értelmesen, ki ülteti és
hol?
- Az ember, az ember: amit kivágott.
- Majd megnézem magam is, te
összevissza cserregsz mindenféle ostobaságot.
Amikor aztán leszállt az est, a
bagoly elimbolygott a vén tölgyhöz.
- Igaz?
- Igaz. Most várom a Szelet, hogy
mirólunk is lerázza a makkot. Nem tudom, hol csavarog.
- Itt vagyok, itt vagyok - zendült
meg a Szél -, de nem akartam üres kézzel jönni. A régi barátságot meg kell
ünnepelni...na, felhőcskék... - szólt hátra - csak szép lassan...
A régi avar lassan kopogni kezdett,
mert eleredt az eső: a Szél megrázta a fákat, hullott a makk, suhogtak a megmaradt
fák, itta a hegyoldal a vizet, életre ébredtek a csírák, és a völgyben
csattogva énekelt a patak.
Csak a bagoly ült mogorván az öreg
tölgy hóna alatt.
- Elázom, elázom, és megint náthás
leszek.
- Vén bagoly, vén bagoly - suttogott
a Tölgy -, hát elfelejtetted már a régi odvad?
A bagoly szégyenkezve bújt régi
kuckójába.
- Öreg vagyok már, de most már
minden jó lesz...
Nem mozdult semmi, csak az Idő
ballagott időtlen útján a végtelenségnek, maga mögött hagyva a perceket,
napokat, éveket. Újra nőttek a fák, virágzott a rét, zsongott az Erdő.
Visszajött a sárgarigó aranyfuvolájával, visszajött a pinty ezüstciterájával,
nevetett a falu száz csillogó ablakszeme, nevettek az emberek a téli estéken,
mikor mindent betakart a hó, és békésen pipáltak a kémények, mert az Erdő úgyis
adott, amit adhatott.
Jöttek az évek, mentek az évek.
A patakban halak villogtak,
tavasszal békák hangversenyeztek, és nyáron álmodozva bólogatott partján a
sárga vízililiom.
Ha kellett a Szél meghozta az esőt -
amit megtartott az Erdő -, és ha kellett, megszárította a madarak tollát, őzek
hátát, rókák szőrét.
A mókusok újra fenyőtobozokkal
játszottak, s ha a vén róka arra vadászott, az orrára ejtették.
Az öreg anyaróka éppen a bagolyhoz
indult tanácsért, amikor orrára esett a fenyőtoboz. Nagy hasát már a földön
húzta, és bánatosan nézett fel a fára.
- Nem szégyenlitek magatokat?
Tekintettel lehetnétek az állapotomra - és fejcsóválva tovább ballagott. Fiaira
gondolt, akik lesznek, és talán nem is hallotta, hogy körülötte ezer hangon
felnevet az Erdő.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése