Lengyel mese: A páfrány virága

Örök idők óta mindenki tudja, de különösen az öreg anyókák, akik hosszú históriákat mesélnek róla téli estéken, a vígan pattogó kandallótűz mellett, hogy Szent János napjának éjjelén, az esztendő legrövidebb éjszakáján, kivirágzik a páfrány. Aki megtalálja, letépi és szívére rejti virágát, annak nagy szerencsében és boldogságban lesz része a földön.

Csak az a baj, hogy egyetlen ilyen éjszaka van az egész esztendőben, az is nagyon rövid, s a páfránynak csak egy virága nyílik minden esztendőben, az is úgy elrejtőzik valamelyik zugban, hogy különös szerencséje van annak, aki megtalálja.

Azok, akik értenek az efféle csodadolgokhoz, még azt is beszélik, hogy igen nehéz és veszedelmes út vezet a virághoz, rémek, kísértetek riasztják vissza a virágkeresőt, azok védik a virágot, nem engednek oda senkit.. Különös nagy merészség és nem mindennapi bátorság kell ahhoz, hogy valaki megszerette magának a páfrány virágát.

Még azt is beszélik, hogy a virágocskát eleivel meg se lehet ismerni, olyan kicsinek, csúnyának, jelentéktelennek látszik, s csak miután letépik, bontja ki csodás nagyságú kelyhét.

Mivelhogy olyan nehéz a virághoz hozzájutni és leszakítani, így aligha látta valaki, s az öregebbek is csak hallomásból tudnak róla - mindenki másképp meséli a dolgot, s maga is hozzátold valamit.

Annyi azonban biztos, hogy Szent János éjszakáján virágzik rövid ideig, míg meg nem szólal a kakas, s aki leszakítja, annak attól a perctől kezdve minden kívánsága teljesül: még ha a legcsodálatosabb dolog jutna is eszébe, nyomban valóra válik.

Az is tudni való, hogy csak fiatal tépheti le a virágot s csakis tiszta kézzel. Öreg ember ha meg is találná, rögtön szétporladna az ujjai között.

Ezt mesélik az emberek, s minden mesének igazság a magja: bár az emberek mindenféle rongyba burkolják, úgyhogy gyakran alig látni, mégiscsak ott van az a mag.

Volt egyszer, hol nem volt, volt egyszer egy fiú, akit úgy hívtak, hogy Jacus. A faluban kíváncsinak csúfolták, mert folyton keresett, kutatott, mindenre fülelt, s mindig azt kívánta a legjobban, amit a legnehezebb volt megszerezni. Ilyen volt már a természete. Ami a lába elé hullott, vagy amiért csak a kezét kellett kinyújtania, azt lebecsülte, semmibe se vette: amiért verekedni, törekedni kellett, az esett ínyére.

Történt, hogy egy este a tűz körül üldögéltek mindnyájan, s Jacus a botját faricskálta bicskájával, mindenáron kutyafej formára akarta kifaragni. Egy öreg, bölcs, világlátott anyóka mesélni kezdett a páfrány virágáról.

A kíváncsi Jacus csak hallgatta, s úgy beléfeledkezett, hogy még a bot is kihullott a kezéből, s majdhogy le nem vágta bicskájával az ujját.

Az anyóka úgy mesélt a páfrány virágáról, mintha ő maga a tulajdon szemével látta volna, bár a rongyairól ítélve, nem lehetett különösebb szerencséje. Mikor befejezte a mesét, Jacus azt mondotta magában:"Lesz, ami lesz, de én ezt a virágot megszerzem magamnak."

- Megszerzem, mert ha az ember erősen akar valamit, s azt mondja magában, hogy úgy lesz, végül mindig eléri - mondogatta Jacus gyakran.

Nem messze a falucskától, ahol Jacus szüleinek házacskája, kertecskéje és földecskéje volt, erdő sötétlett: ennek az erdőnek a szélén gyújtottak mindig tüzet, itt ülte meg a falubeli fiatalság Szent János éjszakáját.

Míg a többiek átugrálták a tüzet, s megperzselik a lábukat - gondolta Jacus - majd ő elmegy az erdőbe, és megkeresi a páfrány virágát. Ha nem sikerül az első évben, elmegy a következőben, míg végül meg nem találja, övé nem lesz a virág.

Várt is hónapokon át, várta azt az éjszakát, és mindig csak a virág járt az eszében. Rettenetesen hosszúnak érezte az időt.

Végre eljött a várva várt nap, közeledett a várva várt éjszaka. A faluból a fiatalok elmentek mind tüzet gyújtani, ugrálni, énekelni, mulatni. Jacus pedig megmosdott szépen, fehér inget vett fel, új piros övet kötött a derekára, viseletlen hársfa sarut fűzött a lábára, fejére pávatollas sapkát tett, s mihelyt eljött az ideje, s leszállt az est, az erdőbe surrant.

Némán feketéllett az erdő, fölötte sötét éjszaka. A csillagok alig pislákoltak: csupán maguknak világítottak, a földnek nem volt belőlük haszna.

Jacus nappal jól ismerte az erdő mélyébe vezető utat. Most azonban, alighogy mélyebbre merészkedett, csodálatos módon sem az ismert ösvényt nem bírta megtalálni, sem nem tudta a fákat megkülönböztetni egymástól. Mintha megváltozott volna minden. A földre dőlt fatörzsek rettentően megvastagodtak. A kivágott fák tönkjei olyan összevissza nőttek, hogy sem megkerülni őket, sem átmászni rajtuk nem lehetett. A bokrok úgy megsűrűsödtek, s olyan tüskések voltak, mint soha azelőtt: csalán csípett, tövis szúrta Jacus lábát. S körös-körül vaksötét, a sűrű sötétségben hol itt, hol ott gyulladt ki egy-egy szempár: úgy néz rá, mintha fel akarná falni, színét váltja, sárga, zöld, vörös, fehér fényben játszik, hirtelen felvillan és kialszik. Temérdek szempár villogott jobbra, balra, fönt és alant, de Jacus nem ijedt meg tőlük. Tudta, hogy csak rémisztgetik. "Mit nekem kísértetek!" - mormolta magában.

Nem az a lengyel legény, aki megijed a saját árnyékától.

Továbbment, de milyen nehéz volt előbbre jutni! Hol fatörzs dőlt az útjába, hol meg ő ment neki egy-egy kidőlt fának. Kapaszkodik, kapaszkodik, s mikor végül eléri a hegy tetejét, s le akarna ereszkedni, akkor látja, hogy megint akkora kis dombocska, amit átléphetett volna könnyen.

Odább hatalmas fenyő állt az úton, sudara a végtelenbe nyúlik, lent meg olyan vastag a törzse, akár egy torony. Meg akarja kerülni, megy, megy, s mikor már megkerülte, akkor látja: olyan vékony kis vessző, hogy botot is faraghatna belőle. Értette már, hogy gonosz erők akarják eltéríteni útjából.

Aztán olyan sűrű bozót állta az útját, hogy a kisujja sem fért át rajta: de Jacus nekivetette magát, taszította, gyömöszölte, fojtogatta, tördelte, s szerencsésen keresztülfurakodott rajta.

Egyszer meg mocsaras ingoványba jut. Nincs rá mód, hogy megkerülje, s ahogy megpróbálna belelépni, lába nem ér feneket.

Itt-ott zsombék állt ki belőle, így hát egyik buckáról a másikra ugrik. Alighogy rálép valamelyikre, kicsúszik a talpa alól, de amikor szaladni kezd, átjut az ingovány túlsó partjára. Ahogy visszapillant, a zsombékok, mint megannyi emberi fej, kinéznek a mocsárból, és vigyorognak rajta.

Odább, bár kanyargós és úttalan úton tört előre, mégis könnyebben haladt: csakúgy eltévedt, hogy ha megkérdezte volna valaki, merre van a faluja, nem tudta volna megmondani.

Egyszer csak látja: óriási páfránybokor áll előtte, de akkora, mint a legvénebb tölgy, s egyik levele tövében ott ragyog, akár a gyémánt, egy parányi virágocska...Öt aranyszirma van, a közepén meg nevet a szeme, s forog, mint a malom kereke. Jacus szíve megdobbant: kinyújtotta kezét, s már-már megragadta a virágot, mikor - nem tudni, hol - megszólalt a kakas. A virágocska szeme nagyra nyílt, aztán kihunyt. Jacus valami nevetésfélét hallott mindenfelől, de hogy tényleg nevetett-e valaki, a levelek susogtak-e, vagy a békák brekegtek, azt nem tudta megpillantani, mert hirtelen zúgni kezdett a feje, megfordult vele a világ, s végigdőlt a földön, akár egy tuskó.

Hogy aztán mi történt vele, azt már nem tudta. Kunyhójában ébredt fel, az ágyban: anyja sírva mesélte, hogy keresésére indult, s reggeltájt találta meg félholtan az erdőben.

Jacus most már mindenre pontosan visszaemlékezett, de nem vallott be semmit. Szégyellte magát. Csak annyit mondott magában, hogy ezzel még nincs vége a dolognak, majd eljön a következő Szent János napja, meglátjuk, mi lesz. Egész évben csak ez járt az eszében, de nem szólt róla senkinek, nehogy kinevessék az emberek. Akkor ismét megmosdott, fehér inget vett fel, piros övet kötött a derekára, viseletlen hársfa sarut fűzött a lábára, s mikor a többiek a tűzhöz mentek, ő az erdőbe indult.

Azt hitte, hogy megint majd úgy kell átfurakodnia, mint első ízben: de most megint egészen másmilyen volt az erdő és az út. Karcsú fenyők és tölgyek állottak egymástól nagy távolságban, köves, puszta földön. Sokáig tartott, míg egyik fától a másikig eljutott, s a fák közt hatalmas, síkos kövek hevertek, mintha a földből nőttek volna ki. Sűrűn burjánzott közöttük a páfrány: mindenféle, kisebb-nagyobb, de virág nem volt egyiken sem. Eleinte bokáig ért a páfrány, azután térdig, majd derékig, nyakig, végül elmerült benne, mert magasabbra nőtt, mint amekkora ő maga volt. Úgy zúgott, mint a tenger, s a zúgáson át mintha nevetést, jajgatást és sírást lehetett volna hallani. Amelyik páfrányra ráugrott, felszisszent a lába alatt, amelyikbe kapaszkodott, mintha vérzett volna. Úgy érezte, olyan hosszú az út, mintha már egy egész esztendeje menne. S a virág nincs sehol...De nem fordult vissza, s nem vesztette el bátorságát, csak ment tovább rendületlenül.

Egyszer csak feléje ragyog messziről a virágocska: öt aranyszirom körös-körül, s középütt forog a szeme, mint a malom kereke.

Jacus odaszaladt, kinyújtotta a kezét...ekkor ismét megszólalt a kakas, s a jelenés eltűnt a szeme elől.

De most már nem esett hanyatt, nem ájult el, csupán leült egy kőre. Könnyek gyűltek a szemébe, haragos indulatok viharzottak a lelkében.

- Három az igazság! - kiáltott fel dacosan, s minthogy nagyon elfáradt, lefeküdt a mohára és elaludt.

Alig hunyta le a szemét, máris álmodni kezdett. Megjelent előtte az ötszirmú, nevető szemű virágocska.

- No, mi az? Nem volt elég? - kacagott rá. - Fogsz még továbbra is üldözni engem?

- Amit egyszer elhatároztam, annak úgy kell lenni - mormolta Jacus. - Még nincs vége! Az enyém leszel!

A virágocska egyik szirma megnyúlt, mint egy nyelvecske, s Jacusnak az volt az érzése, hogy az ő bosszantására ölti ki rá, azután minden eltűnt, a fiú mély álomba hullt. Aludt reggelig. Mikor felébredt, ismerős helyen találta magát, az erdő szélén, nem messze falucskájától, s maga se tudta, álom volt-e, ami tegnap történt avagy valóság. Mikor kunyhócskájába visszatért, olyan fáradt volt, hogy nyomban le kellett feküdnie, s édesanyja szörnyülködött, mitől látszik ily meggyötörtnek.

Egész éven át nem szólt senkinek semmit, csak azon törte a fejér folyton, hogyan szerezhetné meg a páfrány virágát! De nem tudott semmit kitalálni, így hát a sorsra kellett bíznia magát.

Szent János estéjén ismét fehér inget vett fel, piros övet, viseletlen sarut, s bár anyja nem akarta elengedni, alighogy besötétedett, az erdőbe szaladt.

Most olyan volt az erdő, mint máskor: nem változott meg benne semmi. Ismerős fák közt, ismerős ösvényeken haladt, sehol semmi csoda nem állta útját, de páfrányt még csak mutatóba sem látott. Mégis könnyebb volt ismerős ösvényeken behatolni a sűrűségbe, messze, messze, ahol - jól emlékezett - a páfrány nőtt. Meg is találta azon a helyen, s tüstént kutatni kezdett a levelek között, de virágnak nyoma sem volt. Egyik-másik hajtáson bogarak mászkáltak, hernyók aludtak, olyiknak fonnyadtan csüngött a levele. Jacus már abba akarta hagyni a hasztalan keresést, amikor közvetlen a lába előtt megpillantotta a virágocskát. Öt aranyszirma volt, s közepén ragyogott a szeme. Kinyújtotta a kezét utána és megtagadta. Égette, mint a tűz, nem dobta el, erősen fogta a markában.

A virág szeme láttára nőni kezdett, s úgy tündökölt, hogy Jacusnak be kellett csuknia a szemét, különben megvakult volna tőle. Rögtön inge alá dugta, bal felől, a szívére. Ekkor megszólalt egy hang:

- Szerencséd van, hogy megszereztél, csak ne feledd, hogy akié vagyok, mindent megtehet, mindent megkap, amit kíván, de soha senkivel nem szabad megosztania boldogságát.

Jacusnak úgy megzavarta a nagy öröm asz eszét, hogy nem sokat hederített a hangra. "Eh mit nekem! - gondolta. - Fő, hogy jó sorom legyen a földön..."

Nyomban érezte, hogy a virág a testéhez tapadt, odanőtt, s a szívébe eresztette gyökerét. Nagyon megörült neki, legalább nem kell félnie, hogy megszökik, vagy elveszi tőle valaki.

Félrecsapott sapkával, dudorászva indult hazafelé. Az út fénylett előtte, mint valami ezüstszalag, a fák utat engedtek neki, a bokrok félrehajoltak, a virágok, ahogy elment mellettük, földig hajoltak előtte. Emelt fővel lépkedett, s közben azon gondolkodott, mit kívánjon. Palotát szeretett volna magának, nagy falut, népes cselédséget s hatalmas országot. Ahogy erre gondolt, máris az erdő szélén találta magát, de egészen ismeretlen vidéken.

Ahogy öltözékére pillantott, alig ismert magára! Ragyogó selyemruha volt rajta, a lábán aranypatkós csizma, öve aranyszögekkel kiverve, inge a legvékonyabb sziléziai vászonból készült.

Hintó állott előtte, hat aranyzablás fehér ló elébe fogva, körülötte szolgák, sujtásos ruhában. A komornyik mélyen meghajolt, s kezét odanyújtva segítségnek, betessékelte a hintóba, és aztán - gyí, fakó!

Jacus biztos volt benne, hogy palotájába viszik, s valóban úgy is történt. Egy percbe se telt, s a hintó megállt a tornác előtt, ahol népes cselédség várta. De nem volt köztük egy ismerős vagy jó barát sem, csupa ismeretlen, különös arc, s mintha rettegne, félne valamennyi.

Belépett a palotába. Olyan pompa és fényűzés fogadta, amilyenről nem is álmodott.

- Most aztán élvezni fogom az életet! - kiáltott fel Jacus, mikor már mindent megnézett, s rögtön az ágyhoz lépett, mert a fáradtságos éjszaka után lenyűgözte az álom. Maga sem tudta, hány óra hosszat pihent. Csak arra ébredt fel, hogy igen-igen éhes lett.

Ott állt az asztal megrakva a legfinomabb ételekkel, s azonkívül, ami csak Jacus eszébe jutott, rögtön előtte termett tálastul. S ahogy előbb nem tudott betelni az alvással, úgy volt most az étellel-itallal: nem hagyta abba, addig falatozott, míg végül nem jutott már semmi új az eszébe, s elment a kedve az evéstől.

Aztán kiment Jacus a kertbe.

Csodálatos fák nőttek ebben a kertben: virágok és gyümölcsök egyszerre pompáztak rajtuk. S lépten-nyomon újabb meg újabb látvány tárult a szeme elé. A kert egyik vége a tenger partjáig nyúlt, másfelől hatalmas erdővé sűrűsödött: közepét folyó szelte át. Jacus csak járt benne tátott szájjal, csodálkozott, de leginkább az nem fért a fejébe, hogy nem látott semerre sem ismerős vidéket. Sem az erdőt nem látta, ahol a páfrány virágát megtalálta, sem szülőfalucskáját. Nem vágyódott még utánuk, csak éppen tudni szerette volna, hova lettek.

Idegen világ vette őt körül: pompás, gyönyörű világ, de nem az övé. Kissé el is szomorodott. De mikor egy szavára összefutottak az emberek, mélyen hajlongtak előtte, s teljesítették, amit csak kívánt. Jacus megfeledkezett szülőfalucskájáról, kunyhójáról és szüleiről.

Másnap kívánságára elvezették a kincstárba. Halomban hevert itt az arany, ezüst, gyémánt s valami különös, festett papirosok, melyekért mindent meg lehet kapni, amit csak kíván az ember, bár közönséges rongyból készültek, mint minden más papír.

"Édes istenem - gondolta Jacus -, ha küldhetnék ebből a gazdagságból egy-két marékkal apámnak és testvéreimnek, hogy még egy kis földet vegyenek maguknak..."

De tudta, hogy olyan boldogság az övé, amelyet senkivel meg nem oszthat: ha megosztaná, rögtön elveszítene mindent.

"Édes istenem! - nyugtatta meg magát. - Minek törődjem én a mások bajával? Minek segítsek én rajtuk? Hát nekik nincs eszük meg kezük? Menjen más is virágot keresni, segítsen magán mindenki, ahogy tud!"

Így éldegélt Jacus tovább, s egyre újabb mulatságokat talált ki saját szórakoztatására. Újabb palotákat építtetett, átalakíttatta a kertet, szürke lovait pejlovakra cserélte, a hókákat deresre, mindenféle csudadolgokat hozatott a világ végéről, aranyhímzéses, drágaköves holmikat, a tengeren túlról szállítottak ínyenc falatokat az asztalára - míg végül megunta mindezt. Ekkor a finom gombócok helyett nyers répát kezdett enni, a császármadár helyett fehérpecsenyét krumplival: de ettől is megundorodott, mert soha nem volt éhes.

De a legrosszabb az volt, hogy nem tudta, mihez fogjon. Nem illett kézbe venni sem baltát, de még egy kapát sem. Szörnyen unatkozott. Nem talált más unaloműzőt, mint hogy alárendeltjeit kínozza: ez még valamennyire elszórakoztatta, de végül ebbe is belefáradt.

Így telt el egy év meg egy második. Minden megvolt, amit csak kívánt, de olyan ostobának tűnt a szemében ez a boldogság, hogy elment a kedve az élettől.

Leginkább a honvágy gyötörte. Vágyakozott szülőfalucskája, kunyhója és szülei után. Csak legalább láthatná őket, megtudhatná, mi van velük...Édesanyját nagyon szerette, s összeszorult a szíve, valahányszor rágondolt.

Egy szép napon merész cselekedetre határozta el magát. Hintójába ült, s azt kívánta, hogy szülőfalujába jusson, szülőháza elé. Tüstént el is indultak a lovak, repültek, mint a szélvész, s észre se vette magát, máris megálltak a jól ismert udvar előtt. Jacus szeméből megindult a könny.

Olyan volt itt minden, mint néhány évvel ezelőtt, mikor eljött. csak éppen azóta öregebb lett a kunyhó, s a pompa után, melyhez hozzászokott, még nyomorúságosabbnak tűnt a szemében. Az öreg vályú a kútnál, a tuskó, melyen fát vágott valaha, az udvar kapuja, a moh lepte háztető, a nekitámasztott létra - mind úgy állott, mint azelőtt. Hát az emberek?

Öreg, görnyedt, szurtos ruhás anyóka dugta ki fejét az ablakon: félve nézegette a hintót, mely a kunyhója előtt megállott.

Jacus kiszállt. Az udvaron hevert az öreg Burek: még soványabb lett azóta, s a szőre égnek meredt. Farára ülve bőszülten megugatta, s esze ágában sem volt megismerni.

Jacus a kunyhóhoz lépett. A küszöbön az ajtónak támaszkodva ott állott az anyja, reászögezte szemét, de nem ismerte fel benne elsőszülött fiát. Mély megindultság fogta el Jacus szívét.

- Édesanyám! - kiáltott. - Hiszen én vagyok a fia, Jacek!

Megremegett az anyóka erre a hangra, s füsttől és sírástól kivörösödött szemét feléje fordította.

- Jacus? Ne tréfáljon már, nagyságos úr! Az én fiam rég odaveszett! Hiszen ha élne, bizonyára felkereste volna szegény szüleit ennyi év óta, nem hagyna minket éhen pusztulni.

Fejét ingatva keserűen mosolygott.

- Ugyan dehogy! Ugyan dehogy! - ismételgette. - Az én Jacusom becsületes szívű legény volt, nem kell neki az olyan gazdagság, amit övéivel meg nem oszthat.

Elszégyellte magát Jacus nagyon, lesütötte a szemét. Tömve voltak a zsebei arannyal, de ahogy belenyúlt, hogy odavessen egy marékkal anyja kötőjébe, félelem fogta el, nem akart mindent elveszíteni.

S így állt ott, megalázva, gyáván, az anyóka meg csak nézte... Köréje gyűltek a testvérei is, s az ajtóban megjelent az apja feje. Jacusnak olvadozott a szíve, de mihelyt a hintóra, a lovakra, a szolgákra nézett, mihelyt eszébe jutott drága palotája, szíve megkeményedett, s érezte, hogy úgy fekszik rajta a páfrány virága, mint egy vaspáncél.

Szótlanul fordított hátat öreg anyjának. Semerre sem nézve, lassú léptekkel távozott, csak Burek veszett ugatása kísérte. Beült a hintóba, s visszahajtatott a paradicsomba.

De hogy mi ment végbe a lelkében, azt toll le nem írhatja. Öreg anyjának szavai - hogy nem lehet boldog az ember, ha boldogságát másokkal meg nem oszthatja -, úgy csengtek a fülében, mint valami átok.

Mikor palotájába visszatért, zenekart hívatott, muzsikát rendelt, bált rendezett, megrakatta az asztalokat roskadásig: még le is itta magát egy kicsit, megvesszőztetett néhány embert, de ez se segített semmit. Szomorúsága továbbra sem oszlott el.

S bár tejben-vajban fürdött ezután is, keserű volt a szája íze, s mintha mázsás kő nyomta volna a szívét.

Végül nem bírta tovább, s egy év múlva ismét elhajtatott szülőfalucskájába, öreg szülei kunyhójába.

Minden olyan volt, mint régen: a vályú, a tuskó, a háztető, a létra, a kapu meg Burek is égnek álló szőrével, csak öreg anyja nem jött elő. Legkisebb öccse, Matjek jelent meg piszkos ingben a küszöbön.

- Hát édesanyád hol van? - kérdezte a jövevény.

- Betegen fekszik - sóhajtott a kicsi.

- És édesapád?

- A temetőben...

Burek ugyan majd elkapta a sarkát, de Jacus mégis bement a kunyhóba. Öreg édesanyja nyögdécselve feküdt a kuckóban, az ágyán. Jacus odalépett hozzá: az anyóka ránézett...nem ismerte meg...Nehezére esett a beszéd, s Jacus nem mert semmit sem kérdezni.

Szívét fájdalom hasogatta. Már a zsebébe nyúlt, hogy teleszórja arannyal a lócát, de összeszorult a marka, szörnyű félelem fogta el, hogy elveszíti saját boldogságát. S a becstelen fiú okoskodni kezdett magában:

"Ő már úgyis öreg, nem sokat várhat az élettől...én meg fiatal vagyok. Ő már nem sokáig kínlódik, de előttem ott az egész élet, a világ, az uralkodás."

Kifutott a kunyhóból, hintajába szökkent, s visszatért a palotába. De alighogy megérkezett, bezárkózott, és sírva fakadt.

Szívének vaspáncélja alatt, melyet a páfrány virága védett, felébredt megkötözött, elnyomott lelkiismerete, és marni kezdte a szívét. Ezért muzsikát rendelt, táncoló udvaroncokkal vette magát körül, s ő maga inni kezdett, hogy lelkiismeretét elaltassa.

Néha úgy érezte, hogy sikerült elaltatnia, de amikor újra megszólalt, Jacus majdhogy bele nem őrült. Másnap és a következő napokon egy percig sem pihent, lefoglalta magát, hogy gondolatait elterelje: rohangált, lovagolt, lövöldözött, lármás mulatságot rendezett, ivott, tivornyázott. De hiába! Túl minden lármán, muzsikán, folyton az csengett fülében:

"Nem lehet boldog az ember, ha boldogságát másokkal meg nem osztja."

Egy év se telt bele, s Jacus sovány lett, mint a karó, sápadt, mint a viasz, s a nagy bőség és boldogság közepette elviselhetetlen kínokat szenvedett. Végül egy álmatlan éjszaka után teletömte zsebeit arannyal, s a kunyhóhoz vitette magát. Elhatározta: megmenti anyját és testvéreit, ha el is veszítene mindent.

"Lesz, ami lesz! - gondolta. - Pusztuljak el inkább, de nem bírok így tovább élni, ezzel a féreggel a szívemen!"

A lovak megállottak a kunyhó előtt.

Olyan volt minden, mint azelőtt: az öreg kút, a vályú, a tuskó, a háztető, a létra - a kunyhó küszöbén azonban nem volt egy teremtett lélek.

Jacus az ajtóhoz szaladt: be volt támasztva karóval. Benézett az ablakon: sehol senki. Meglátta egy koldus, aki a kerítésnél ácsorgott. Odakiáltott:

- Mit keres ott, nagyságos úr? Üres a kunyhó, mindnyájukat sírba vitte a nyomorúság, az éhség meg a betegség.

S a szerencse fia szinte kővé meredten állott a küszöbön - csak állt, állt...

"Az én bűnöm, hogy elpusztultak - mondta magában. - Hát pusztuljak el én is!"

Alighogy ezt kimondta, megnyílt alatta a föld, és elnyelte s vele együtt a páfrány virágát is, melyet azóta hiába keres az ember a világon.

/Ford.: Kerényi Grácia/