Mikszáth Kálmán: Somlyó vára

(Apaffy Mihály uram ravaszsága)

A Magura-hegység hármas bérce olyan, mintha az ország címeréből a hármas halom lenne. Ez alatt porladozik a somlyói vár, mely a fellegvárból, az erődből és a tulajdonképpeni várból állt.

A somlyói vár sohasem volt valami nagy erődítmény, hírét, nevét is onnan veszi, mert a Báthory-ház somlyói ágának ( s ebből támadtak a fejedelmek és a nagy lengyel király) predikátumául szolgált. A Báthoryak bölcsője a somlyói vár, melyet egykor Báthory László szerzett volt, a felesége Pókay Anna útján.

A Magura-hegységgel szemben fekvő Púpos-hegy oldalában ma is mutogatják a szilágysomlyói lakosok azt a kis barlangot, ahol az őskorban egy sárkánykígyó lakott, melyet a Báthoryak őse ölt meg. Innen is van a címerükben a három sárkányfog. Természetesen mese az egész. S hogy több legyen eggyel a csodadolog, ott van a Magura völgyében a Pokol-tó is: egy kis tavacska, amelynek a néphit szerint nincs feneke. Aki abba beleesik csak a pokolban áll meg. Ez a legbiztosabb útja a poklokra való jutásának.

A vár a Báthoryak idejében élte fénykorát, ezek szívesen tartózkodtak itt, s egyre építgették, szépítgették. Maga a lengyel király és testvére itt születtek és a somlyói ág utolsó gazdag örökösnőjét, Báthory Zsófiát is itt kérték ki II. Rákóczy György fejedelem részére. Történeti eseményeket azonban  Somlyó nemigen ért meg, mert félreeső helyen nemcsak hogy a hadak útjába nem esett, de egy csomó vár: a nagyváradi, a székelyhídi, ecsedi, erdődi és szatmári erődök védgyűrűvel vették körül.

Egyetlen egyszer közelítette meg az ozmán uralom fénykorában egy jókora török csapat, amiről ijedten értesíté az Őrhegyen állandóan tartózkodó őrszem a vár Somogyi nevezetű parancsnokát.

Somogyi uram maga is meghökkent, alig volt néhány szál ember őrsége: itt bizony a védelem lehetetlenség.

-      De hát mit csináljunk? Fölvonassuk a csigahidat? – kérdék az udvari cselédek.

-      Hasztalan. Az csak gyerekjáték! – felelte a várparancsnok s kétségbeesetten tördelte a kezét.

-      Mennyi lehet az ellenség? – kérdé most Koczka Gábor nevű dobos.

-      Lehetnek vagy négyszázan – világosítá fel az őrszem.

-      No, akkor szüret – kiáltott fel a dobos. – Elkergetem én azokat egymagam.

A többiek nagy szemeket meresztettek Koczka Gáborra, hogy talán megbolondult. De Koczka jól tudta mit beszél. Fogta a dobor, s elballagott vele a völgybe, ahol elkezdte teljes erejéből verni.

A dobszó ezerszeresen visszhangzott a Magura völgyeiben. Azt vélték a hegyek mögül közelgő törökök, hogy óriási táborba találnak belebotlani, ahol több a dobos is, mint náluk a harcoló s olyan szépen visszafordultak, mintha Koczka Gábor uram diktálta volna nekik. Még tán ma is szaladnak, ha valahol meg nem álltak.

A Báthoryak kihaltával a vár is nagy hanyatlásnak indult. I. Apaffy Mihály idejében már inkább hadi raktárul szolgált s az egyik részében halálra ítélt közönséges gonosztevők, gyilkosok, gyujtógatók tartattak fogva. Olyan hely volt, mint most Iilava. Még a gazembereknek is csak a söpredékét, a legalját zárták Somlyóra.

Ezen időben a krónikák szerint Tapolcsányi Ferenc uram volt ott a várnagy. Egy éjjel azzal költötték fel őkegyelmét, hogy megérkezett Gyulafehérvárról a hóhér.

Legott felkelt és felöltözött.

-      Mi baj van? – kérdé a bakótól.

-      Alkalmasint munka lesz, mert parancsot kaptam idejönni.

-      Az lehetetlen. Rab ugyan van huszonkilenc, de még egyik ellen sincs ítélet.

-      Hm, azt én nem tudhatom. Az én parancsom a fejedelemtől jön.

Erre aztán nagy tűnődések és fejtörések mellett megint levetkőzött Tapolcsányi Ferenc uram és elaludt. De csakhamar megint felrázták.

-      Egy szekér van itt a fejedelem őnagyságától és egy staféta.

-      A fejedelemtől? – hebegé aztán észretérve. – Mit parancsol őnagysága?

-      Keljen fel kegyelmed azonnal és jöjjön ki az udvarra, ahol a szekér van – mondá a fejedelmi megbízott suttogva. – Ott megtudja a többit.

Egy nehéz láda volt a szekéren, s abban, amikor felbontották, tíz rendbeli aranytól, ezüsttől csillogó főúri öltözet. A kihímzett csipkés ingtől kezdve egész a kócsagos bogláros kalpagokig, csalmákig. Fölséges szattyáncsizmák, aranyos sarkantyúkkal, bíboros dolmányok, drágaköves gombokkal.

-      Kié ez a nagyszerű ajándék? – kérdé a várnagy elcsodálkozva.

-      Ebbe beleöltöztet kegyelmed tíz rabot.

-      Rabot? – hüledezék ez. – Hiszen sose volt ezeken egy becsületes ruhadarab. Mind ágrólszakadt tolvajok és gyilkosok. Ne tréfáljon velem kegyelmed.

A fejedelmi megbízott megmutatta Apaffy parancsát, hogy a várnagy mindenben engedelmeskedni tartozik a kiküldött parancsainak s titokban tartani mindeneket, fejvesztés terhe alatt.

Mit volt mit tenni, mint nyomban felöltöztetni a rabokat a ragyogó köntösökbe. Azok ugyancsak csodálkoztak. Szuricska János, a megrögzött híres nagyenyedi tolvaj, mindjárt le is szaggatta a saját dolmányáról az aranygombokat és elrejtette egy a börtön falába vájt lyukba. Annyira vérében volt a lopás, hogy önmagát is meglopta.

Nagy ujjongás támadt közöttük, mikor ilyen díszben látták egymást.

-      Mi lehet ez atyafiak? – tanakodának egymásközt. – Talán megbolondult a fejedelem?

-      Hátha megesett rajtunk a szíve? Látta, hogy szegény embereknek nem vagyunk alkalmatosak és most megtesz bennünket főuraknak.

Eltalálták félig. Ott künt ezalatt a hóhér kopácsolta a vérpadot a legényeivel. Mire megvirradott, már készen volt. De jó is, hogy sietett, mert alighogy elvégzé, ismét dörömböztek a várkapun.

-      Hej, ki van odakünn?

-      Nem kisebb perszóna, hékás – felelte egy hang kívülről – mint maga Teleky Mihály uram és a török császár biztosa.

Persze, hogy rögtön nyílt a kapu s hajadonfővel fogadta az őrség Teleky uramat, az Apaffy hatalmas miniszterét.

Néhány kocsin jöttek. Naláczy uram és a török császár biztosa, egy pocakos Tahir nevű csausz. A másik kocsin Pataki uram ült, az országos ítélőmester és Krista Mihály, a kancellista, egy pár udvari drabant ült a harmadik kocsiban.

Teleky Mihály legott félrehívta a várnagyot.

-      Fel vannak a rabok öltöztetve? – suttogta.

-      - Igen.

- - Helyesen van. Ki fogunk belőlük végeztetni néhányat, érti-e kend? Az ítélőmester olvasni fogja a neveket, aztán ha egy-egy nevet kikiált, kegyelmednek helyén legyen az esze, ne törődjék semmivel, csak hozza a rabok közül azt, amelyik a kezeügyébe esik. Érti-e?

-      Megértettem.

-      No hát lássunk hozzá.

A vérpad már készen volt, a hóhér is a bárdjával. Teleky Mihály uram két széket hozatott a maga és a csausz számára. A többiek hadd nézzék a kivégzést állva.

Az ítélőmester elkiáltá az első nevet:

-      Bánffy Gábor!

Erre aztán elővezették Valics Juont, aki az apját gyilkolta meg, s akin csak úgy tündökölt a sok boglár és csakúgy zörgött a rengeteg arany csat.

A hóhér suhintott egyet és leesett a Juon feje. A csausz pedig felírta a noteszkönyvébe ékes török betűkkel: Bánffy Gábor.

Az ítélőmester új nevet kiáltott:

-      Béldi István.

Nemsokára a Béldi István feje is legördült. (Tulajdonképpen Pató Marcinak hítták a kivégzettet, a mordályégetők bandájából való volt.)

A csausz megelégedetten mosolygott. Hát még mikor aztán sorba jöttek Erdély legfényesebb nevei: Kemények, Zeykek, Bethlenek.

Midőn végre a tizedik vére is szétfreccsent, a fölbukkanó nap sugarainál, Teleky Mihály fölkelt ünnepélyesen és megszorongatta a csausz kezét.

-      Most immáron eleget tettünk a felséges szultán parancsának.

Mire a csausz kötekedve jegyzé meg:

-      A felséges szultán mintegy tíz főúr kivégzését követelte példaadás végett az iránta tanúsított engedetlenségért, és a „mintegy” alatt tizenegyet is kívánhatna az ember.

-      - Igen, de kilencet is.

-      Jól van, jól, de én a tizenegyhez ragaszkodom.

-      Hm, akkor én meg a kilenchez.

-      Feljebbezzük a dolgot a nagyvezírhez – mondá a csausz. – Ha ő kerekszámba tíznek mondja a „mintegy tízet”, én nem bánom, még azt se bánom, ha kilencnek mondja.

-      Jól van, feljebbezzük ! – szólott Teleky Mihály – de akkor támassza fel nekem előbb csausz uram a tizedik lefejezett urat. Ahol van ni a törzse…és imhol a feje…

Erre aztán elnevette magát a csausz és aláírta a protokollumot, hogy az ő jelenlétében lőn elég téve a felséges szultán kívánságának.

Ilyen bolond dolgok is történtek valamikor azokban az időkben, amiket mi sóhajtozva nevezünk: „régi, jó világnak”.