Nicolar Labis: Az őz halála

A szárazság minden kis fuvalmat megölt,
lecsurgott a nap, és benne fürdött a föld.
Üresen izzott az ég odafönn.
Iszapot merített a kútból a vödör.
Az erdőkben, egyre sűrűbben lángok,
lángok jártak vad és sátáni táncot.

Megyek apám után, bozóton, sűrűn által,

száraz ág tép, arcomat gally csapkodja:
az éhség hajtott őzvadászni minket
édesapámmal föl a Kárpátokba.

Szomjúság emésztett, fölforrt azon nyomban
ha a csorgóból kőre hullt a víz:

mintha egy idegen bolygón, félig holtan,

megyek, mint akit csak a lába visz.

Ott álltunk lesben, hová még hallatszottak
a forrás szelíden zengő hangjai,

ha leszáll a nap, s helyébe jön a hold majd,

az őzek egyenként idesorakoznak
szomjukat oltani.

Mondom apámnak, szomjas vagyok, intett: csöndbe légy.
A szédítő víz milyen áttetszőn csordogál!
Érzem szomjomban annak a sorsát, ki meghal, pedig
védi a törvény és a hagyomány.

Elmúlás sóhaja neszez a völgyben.
Milyen rettentő alkony úszik már odafenn,

vér foly a láthatárról, s vereslik mellem, mintha
belétörültem volna véres két kezem.

Mint az oltárláng, kéken égnek a pajzsikák,

pislognak közöttük kiváncsi csillagok,

jaj, hogy szeretném, erdőm szép áldozatai,

ha nem hozna ma erre utatok.

Szökellve jött és hirtelen megállt,
félni látszott, ahogyan körülnézett,

s finom cimpáitól remegni kezdett tükre
a holdtól rezes forrás vizének.

Nedves szemében bizonytalanság volt,

tudtam, hogy meghal, s hogy az néki fáj,

úgy tűnt, egy mítoszt élek át, amelyben
őzzé vált egy gyönyörű szép leány.

Hátára, föntről a sápadt hold világa
meghervadt cseresznyevirágot permetélt,
jaj, hogy szerettem volna, ha elhibázza
apám puskája ez egyszer a célt.

De visszhangzott a völgy. Ő térdre roggyant,

fölkapta a fejét, imbolygón egy kicsit
a csillagokra nézett, majd leroskadt
s pergette a vízre fekete gyöngyeit.
Egy kék madár röppent az ágak közé ekkor,

és az őz élete úgy suhant el, akár
az őszi égen sikoltozva szálló
és kihalt fészkét otthagyó madár.

Odabotorkáltam s gyöngéden lefogtam
aganccsal védett, homályos szemét,
sápadtan és némán álltam föl mellőle,
apám ujjongott: van már hús elég!

Mondom apámnak, szomjas vagyok, intett: most ihatsz.
A szédítő víz milyen sötéten csordogál!
Érzem szomjomban annak sorsát, ki meghalt, pedig
védte a törvény és a hagyomány.
De hiábavaló és idegen a törvény,
ha éhen fordulnál föl, hogyha nem ölnél,
a hagyomány s a sajnálat is talmi,

mikor húgom éhes, beteg s tán meg fog halni.

Az egyik cső még mindég füstölög.

Jaj, hogy száll a levél a fák között.
Apám tüzet rak, rémítő nagyot.
Jaj, az erdő is de megváltozott.

Kezem a fűben keres tétován
és ezüsthangú csengettyűt talál…
Majd apám a nyársról körömmel tépi szét
az őzike veséjét és szívét.

Mi az, hogy szív? Éhes vagyok! És élni akarok én…
Bocsáss meg, kicsi őzem, bocsáss meg, őzikém.
Álmos vagyok. A tűz de magas, de mély a rengeteg!
Min tűnődsz, apám? Sírok. Nyelem a húst s a könnyemet.

/Ford.: Kányádi Sándor/