Friedrich Hölderlin: Az én birtokom

Érett teljében nyugszik az őszi nap,
kiforrt a szőlő, rőtlik a kert dús
gyümölcstől, s hálaként a földre
hullt le nem egy gyönyörű virág már.

S a tájon, merre csöndes utam visz, az
elégedettek sok java mind beért,
s a gazdagság megannyi boldog
fáradozásra szorítja őket.

Az égből fáik lombjain át lenéz
a szorgosokra lágyan a fény s velük
együtt örül, mert azt, mi termett,
nemcsak az emberi kéz nevelte.

Rám is ragyogsz még, ó, Aranyos! s fuvallsz
felém is újra, kis levegőcske, mint
derűvel áldva rég, s akár a
boldogokét, körülömlöd keblem?

Mert voltam boldog, csakhogy a szép idő
múlékony volt, mint rózsa virága: rá
ma is figyelmeztetnek még a
csillagok, a virulón maradtak.

Szerencsés az, ki büszke hazában él
s nyugodt tűzhelynél hű szívű nőt szeret:
szilárd talaj fölött a biztos
férfit örömestebb nézi.

Mert mint növény, ha nem televény helyén
nő, a halandó lelke is elfakul:
szegény, csupán a napsütésben
képes a földi világon élni.

Ó, túl keményen vonnak az istenek
magasba: orkán dúl vagy a nap ragyog:
emésztőn ott érzem szívemben
váltakozástokat, ég erői.

De hagyjatok ma csöndes utamra a
liget felé, amelyet aranyba von
halódó lombja, míg nekem te
fonj koszorút a fejemre, emlék!

S halandó szívem menteni hogy legyen
számomra is hely, mely nem enyészik el,
s ne bolygjon szüntelen sóvárgó
lelkem egy életen át hazátlan:

Ének, te légy meghitt menedékhelyem!
légy, boldogító! légy az a gondosan,
szeretve ápolt kert, ahol dús
és örökifju virágok árnyán

biztos szerénységben lakozom, mikor
kintről felém tajtékzik a zord idő,
a változó, s ahol derűsebb
nap gyarapítja szelíden munkám.

Titőletek kap, égi erők, kegyes
áldást az ember birtoka: kapjon az
enyém is, kérlek, s túl korán ne
vágja az álmot a párka ketté.

/Ford.: Rónay György/