Hirtelen beborult az ég, mintha egy
óriás, hamuszínű ponyvával vonták volna be. A Hortobágy síkján hűvös fuvallat
száguldott végig. A távolban morgott már a zivatar.
A kocsiúton három biciklis iklatott az egyetlen házikó felé, amely azon a tájon felfedezhető volt. Mind a három fiatal, úri legény. Az egyik szalmakalapos, ketteje fehér zsokésapkás.
- Csak idejekorán elérjük a házat! - gondolták óhajtva mind a hárman.
Az ég mind inkább elsötétült. A távoli nyárfák szinte elsüllyedtek a felhők ónszínű homályában. Aztán vakító villám cikázott el az éghatár alján. S rá egy negyedpercnyi, mély csend után földet rázó dübörgés.
A biciklisek még inkább megnyomták a pedált. Hasmánt rúgtattak az egyetlen hajlék felé. A nyomukban magasra tarajzó port oldalt söpörte el a vihar fuvallata.
Mikor a házhoz értek, már nagy cseppekben hullongott az eső. Az idő délutáni öt óra. Éppen jó uzsonnára. Ha bő eső esik, meg is hálnak ottan.
A ház csárda. Kerítetlen udvar. Két sovány akácfa meg egy szederfa volt a dísze. Az eperfához egy vékony lábú pejló van kötve. Tehát vendég is van a csárdában. A három biciklis leugrik az udvaron. A biciklit begurítják a pitvarba.
- No, most már szakadhat akár a vízözön is!
Benn a csárda csendes. Egy öreg, szűrös paraszt bóbiskol az asztalnál, az áporodott levegőjű szobácskában. Az ablak üvegén néhány unatkozó légy sétál összevissza. Senki más egy lélek se. No, majd csak előkerül valaki.
Letelepednek az X lábú tölgyfaasztalhoz ők is. A bóbiskoló öreg álmosan pillant rájuk, aztán tovább gunnyaszt. Pedig öt üveg bor áll előtte glédában az asztal közepén, öt hosszú nyakú, félliteres üveg. Ketteje üres, a harmadik is meg van már kezdve. A három úrfinak felötlik az üveg-sor.
- Érdekes - mondja halkan az egyik. - Itt nincs pincér, tehát elibe raknak az embernek egy sor üveget. Nem kell rendelgetni.
Végre előkocog a kocsmáros. Szőke négyszög-ember. Nyugodt, mint a fagyott zsír. Kurta szárú, piszkos cseréppipa van belenőve a szájába.
- Egy orgona bort! - kiáltja foghegyről a szalmakalapos.
A kocsmáros értetlenül néz.
- Öt üveg bort. Úgy, mint ott áll, orgona-rendben.
Az orgona kifejezés tetszik az ifjaknak.
- Nekem is egy orgonát! - rendeli a másik. ( Bariton hangú, cingár, barna fiú.)
- Nekem is a legkisebb üvegtől a legnagyobbig!
- És valami ennivalót! - mondja a szalmakalapos. - Mi van?
A kocsmáros csodálkozva néz.
- Bort adhatok - felelte nyugodtan -, de enni...nem szoktak itt enni.
- Nem szoktak enni?
- Ki-ki a tarisznyában hozza, amit eszik.
A házat mennydörgés rázza meg.
- Minek uzsonnázzunk? - mondja az asztalfőn ülő zsokésapkás ( fitakos orrú, kefehajú, szőke legény) - inkább vacsorát csináltassunk. Arról ne is álmodjatok, hogy ma még Kócsba jutunk. Itt fogunk hálni.
És körülnéz.
- Hát bizony - véli a kocsmáros az ablakon kipillantva - aligha nagy eső nem esik.
Pedig már akkor zubogva verte az ablakot a zápor.
- Van-e tisztességes szobája? - kérdezte a szalmakalapos.
- Vanni vóna - felelte vállat vonva a kocsmáros -, de azt nem adhatom oda.
- Megfizetjük.
- Elhiszem. De beteg a feleségem.
- Hát akkor itt hálunk! - mondja vígan a bariton hangú - ketten a lócán, egy a bubos mellett. De hát mégis mit adhat vacsorára?
A kocsmáros a vállát vonogatta:
- Nem adhatok semmit se, mer amint mondtam, az asszony beteg. Gyermekem érkezett...hálistennek.
- Hát maga nem tudna valamit?
- Hacsak...van egy fertály birkám...
- Hiszen az pompás! - kiáltja a szalmakalapos. - Nem régi?
- Tennapi.
- No, az pompás lesz. Birkagulyást eszünk! Jó paprikást, betyárosat!
A kocsmáros bólintott és kikocogott.
- Hány üveg bort hozzak? - kérdezte az ajtónál visszafordulva.
- Mondtuk már: egy orgonát mindenikünknek! - kiáltotta vígan a fitakos - mint az öregúr előtt!
Az öregúrnak nevezett, szűrös öreg fölemelte bozontos, vörhenyesszürke szemöldökét, s a szemöldökével a szeme-héját. Unalommal pillantott a fitakosra, aztán a szemöldök és a szempilla újra leereszkedett.
Széles ábrázatú, vén paraszt volt, talán hetvenesztendős is. Nagy feje kifejezéstelen, és kopasz, mint a szántóföldön nőtt tök. Csak egynehány szál ősz haj csillogott rajta, mint valami megkuszált pókháló. Vörös kis cseréppipája előtte hevert az asztalon.
A kocsmáros az ifjak elé rakott tizenöt hosszú nyakú palackot.
- Kár, hogy cimbalmos nincs itt a búbos mellett - vélekedett a szalmakalapos -, meg egynehány betyár. Hiába, már vége a Hortobágy költészetének is.
Az ifjak szivart, cigarettát vettek elő. Hogy az eső elől födél alá menekülhettek, jókedvűen beszélgettek. Térképet terítettek az asztalra, és számítgatták, hogy mikor érkeznek Tiszafüredre. Onnan Hevesre, onnan Hatvanba, és aztán haza Budapestre.
Az eső suhogva esett odakünn. A kocsmáros főzte a konyhában a birkahúst. Az öreg szűrös szunyokált.
- Lássuk, hogy szól az orgona? - mondotta a szalmakalapos.
A bor már rég előttük állt. Vidáman koccintottak az üveggel, s ittak. Savanykás volt az ital, de érezni lehetett rajta, hogy igazi bor. Ízlett nekik. A fitakos orrú pajkos szemöldökemeléssel lesett az alvóra:
- Az öreg orgonista milyen jól alszik!
- Ez az ő ebédutáni sziesztája - felelt hasonló halkan a szalmakalapos. - Délben ebédelt, aztán utána idejött feketekávéra. Estig szundikál.
- Öt üveg bor a kávéja.
És halkan vihogtak. A fitakos orrúnak légy szállt a kezére. Rákapott. A légy ijedten belecsapódott a hosszú nyakú üvegbe. Ezen is nevettek. A fitakos orrú fogta az üveget, és ravasz arccal, a nyakát komikusan a válla közé húzva kicserélte az öreg szűrösnek a megkezdett üvegével. Ezt annyira nevették, hogy belevörösödtek, beleizzadtak.
A szunyókáló fölébredt az elfojtott nevetésre: maga elé nézett nagyálmosan, az ifjakra is fordult egyet a pillantása. Aztán lomha mozdulattal fogta a félben álló üveget, amelyikben a légy vergődött, és a szájához emelte. Le se vette addig, míg az utolsó kortyáig el nem fogyott. Az ifjak tekeregtek nevettükben a lócán.
- Az orgona, ah-haz az orgona... - röhögte a fitakos - jól szelel!
A szűrös ember megint rájuk pillantott. Fölvette a pipáját, s unatkozó arccal verte ki belőle a hamut lapátnyi széles, barna tenyerébe.
A szalmakalapos komolyságot szedett az arcára, s megszólította:
- Jó volt, öreg?
A két másik erre a kérdésre pukkadozva nevetett. A paraszt a kérdezőre nézett:
- Mit beszél?
- Hogy jó volt-e a bor?
- Maradhatós - felelte az öreg nyugodtan.
- Nincs valami különös íze, mikor nyeli az ember?
Erre a kérdésre maga a kérdező is eltruccant. A másik kettő fuldoklott és könnyezett nevettében. Olykor szüneteltek és komolyak iparkodtak lenni, de mihelyt valamelyik megszólalt, a szava nevetésbe fulladt, s a másik kettő is röhögött.
A parasztember változatlanul komoly arccal nézte őket. Elővont egy szennyes, nagy kostököt a szűre alól, és megtömte a pipáját.
- Nem érez valamit kend belől? - kérdezte újra komikus-komoly színnel a szalmakalapos.
A belől szóra megint elfogta őket a nevetés kínja. A paraszt letette a pipáját. Két szemöldöke fölemelkedett a homloka közepéig. Az arc elvörösödött. A szeme megcsillant.
- Tán engem nevetnek? - dörmögte a kezét az asztalra nyomva.
- Ó, dehogy - felelte vígan a fitokos -, azt a másikat!
Ette megint egy fetrengés következett. Az öreg az asztalra csapott az öklével:
- No hát most már ölég!
Ezt egy olyan dörgő hangon mondta, hogy a biciklis ifjak egyszerre megdermedtek. Elhűlten néztek az öregre, aztán összepillantottak. A pillantásuk megegyezés volt abban, hogy az öreget rendre tanítják. A bariton hangú monoklit vetett a bal szemére, és nagypeckesen az öreg elé állt. Szinte áthajolt az asztalon. Gőgös orrhangon kérdezte:
- Hogy mer kend velünk ilyen hangon szólni?
Az öreg fölmordult:
- Hogy merek? Hát majd mingyár megmutatom!
Vállának egy rándításával ledobta a szűrét. A kezének egy mozdulatával felgyűrintette az inget a karján. Olyan két izmos kar került elő, hogy a fővárosban combnak is megjárná. Naptól égett, széles, domború melle ahogy előtűnt, az ifjak meghőköltek.
- Nono, öregúr...- hebegte csillapítón a szalmakalapos.
Mert nyilvánvaló volt, hogy akit a két izmos kar megfog, aligha szede rendbe valaha az egészségét.
- Nono, öregúr...
Azonban a hortobágyi ember nem hallott többé:
- Kifele! - ordított reájuk.
És az ajtóra mutatott. A három ifjú egymás mögé iparkodott sorakozni.
- Nono, öregúr...
A bariton-ifjú még egyszer összeszedte a bátorságát. Remegő hangon próbált ellenkezni:
- Önnek nincs joga...Nem ön a kocsmáros...
Az öregúr maga mögé nyúlt, és egy vastag, görcsös fütyköst emelt el a faltól.
- Kifelé! - bömbölte a botot fölemelve.
S egy olyan mozdulattal, amellyel birkát lehetne agyoncsapni, rázuhintott az asztalra:
- Kifelé!
Bal kezével egyet lódított a nehéz tölgyfaasztalon. Bukfencet hányt a levegőben minden üveg. Az asztal nagy dördüléssel fordult a szoba közepére.
De mikorra az öreg előlépett, már akkor a biciklisek egymás hegyin-hátán, eszük nélkül rohantak ki az ajtón. Felkapkodták a biciklit, s úgy eliszkoltak, hogy öles sugarakat hányt a sár-víz a kerekük nyomán.
A kocsmáros csodálkozó szemmel állt a küszöbön:
- Mi lelte kendet, Máté bácsi?
Az öreg nyakába szedte újból a szűrét. Visszaült, és a szájába igazította a pipáját.
- Fene a városi bíbiceit... - dörmögte nyugodtan - ne orgonáljanak itt nekem a fülembe.
A kocsiúton három biciklis iklatott az egyetlen házikó felé, amely azon a tájon felfedezhető volt. Mind a három fiatal, úri legény. Az egyik szalmakalapos, ketteje fehér zsokésapkás.
- Csak idejekorán elérjük a házat! - gondolták óhajtva mind a hárman.
Az ég mind inkább elsötétült. A távoli nyárfák szinte elsüllyedtek a felhők ónszínű homályában. Aztán vakító villám cikázott el az éghatár alján. S rá egy negyedpercnyi, mély csend után földet rázó dübörgés.
A biciklisek még inkább megnyomták a pedált. Hasmánt rúgtattak az egyetlen hajlék felé. A nyomukban magasra tarajzó port oldalt söpörte el a vihar fuvallata.
Mikor a házhoz értek, már nagy cseppekben hullongott az eső. Az idő délutáni öt óra. Éppen jó uzsonnára. Ha bő eső esik, meg is hálnak ottan.
A ház csárda. Kerítetlen udvar. Két sovány akácfa meg egy szederfa volt a dísze. Az eperfához egy vékony lábú pejló van kötve. Tehát vendég is van a csárdában. A három biciklis leugrik az udvaron. A biciklit begurítják a pitvarba.
- No, most már szakadhat akár a vízözön is!
Benn a csárda csendes. Egy öreg, szűrös paraszt bóbiskol az asztalnál, az áporodott levegőjű szobácskában. Az ablak üvegén néhány unatkozó légy sétál összevissza. Senki más egy lélek se. No, majd csak előkerül valaki.
Letelepednek az X lábú tölgyfaasztalhoz ők is. A bóbiskoló öreg álmosan pillant rájuk, aztán tovább gunnyaszt. Pedig öt üveg bor áll előtte glédában az asztal közepén, öt hosszú nyakú, félliteres üveg. Ketteje üres, a harmadik is meg van már kezdve. A három úrfinak felötlik az üveg-sor.
- Érdekes - mondja halkan az egyik. - Itt nincs pincér, tehát elibe raknak az embernek egy sor üveget. Nem kell rendelgetni.
Végre előkocog a kocsmáros. Szőke négyszög-ember. Nyugodt, mint a fagyott zsír. Kurta szárú, piszkos cseréppipa van belenőve a szájába.
- Egy orgona bort! - kiáltja foghegyről a szalmakalapos.
A kocsmáros értetlenül néz.
- Öt üveg bort. Úgy, mint ott áll, orgona-rendben.
Az orgona kifejezés tetszik az ifjaknak.
- Nekem is egy orgonát! - rendeli a másik. ( Bariton hangú, cingár, barna fiú.)
- Nekem is a legkisebb üvegtől a legnagyobbig!
- És valami ennivalót! - mondja a szalmakalapos. - Mi van?
A kocsmáros csodálkozva néz.
- Bort adhatok - felelte nyugodtan -, de enni...nem szoktak itt enni.
- Nem szoktak enni?
- Ki-ki a tarisznyában hozza, amit eszik.
A házat mennydörgés rázza meg.
- Minek uzsonnázzunk? - mondja az asztalfőn ülő zsokésapkás ( fitakos orrú, kefehajú, szőke legény) - inkább vacsorát csináltassunk. Arról ne is álmodjatok, hogy ma még Kócsba jutunk. Itt fogunk hálni.
És körülnéz.
- Hát bizony - véli a kocsmáros az ablakon kipillantva - aligha nagy eső nem esik.
Pedig már akkor zubogva verte az ablakot a zápor.
- Van-e tisztességes szobája? - kérdezte a szalmakalapos.
- Vanni vóna - felelte vállat vonva a kocsmáros -, de azt nem adhatom oda.
- Megfizetjük.
- Elhiszem. De beteg a feleségem.
- Hát akkor itt hálunk! - mondja vígan a bariton hangú - ketten a lócán, egy a bubos mellett. De hát mégis mit adhat vacsorára?
A kocsmáros a vállát vonogatta:
- Nem adhatok semmit se, mer amint mondtam, az asszony beteg. Gyermekem érkezett...hálistennek.
- Hát maga nem tudna valamit?
- Hacsak...van egy fertály birkám...
- Hiszen az pompás! - kiáltja a szalmakalapos. - Nem régi?
- Tennapi.
- No, az pompás lesz. Birkagulyást eszünk! Jó paprikást, betyárosat!
A kocsmáros bólintott és kikocogott.
- Hány üveg bort hozzak? - kérdezte az ajtónál visszafordulva.
- Mondtuk már: egy orgonát mindenikünknek! - kiáltotta vígan a fitakos - mint az öregúr előtt!
Az öregúrnak nevezett, szűrös öreg fölemelte bozontos, vörhenyesszürke szemöldökét, s a szemöldökével a szeme-héját. Unalommal pillantott a fitakosra, aztán a szemöldök és a szempilla újra leereszkedett.
Széles ábrázatú, vén paraszt volt, talán hetvenesztendős is. Nagy feje kifejezéstelen, és kopasz, mint a szántóföldön nőtt tök. Csak egynehány szál ősz haj csillogott rajta, mint valami megkuszált pókháló. Vörös kis cseréppipája előtte hevert az asztalon.
A kocsmáros az ifjak elé rakott tizenöt hosszú nyakú palackot.
- Kár, hogy cimbalmos nincs itt a búbos mellett - vélekedett a szalmakalapos -, meg egynehány betyár. Hiába, már vége a Hortobágy költészetének is.
Az ifjak szivart, cigarettát vettek elő. Hogy az eső elől födél alá menekülhettek, jókedvűen beszélgettek. Térképet terítettek az asztalra, és számítgatták, hogy mikor érkeznek Tiszafüredre. Onnan Hevesre, onnan Hatvanba, és aztán haza Budapestre.
Az eső suhogva esett odakünn. A kocsmáros főzte a konyhában a birkahúst. Az öreg szűrös szunyokált.
- Lássuk, hogy szól az orgona? - mondotta a szalmakalapos.
A bor már rég előttük állt. Vidáman koccintottak az üveggel, s ittak. Savanykás volt az ital, de érezni lehetett rajta, hogy igazi bor. Ízlett nekik. A fitakos orrú pajkos szemöldökemeléssel lesett az alvóra:
- Az öreg orgonista milyen jól alszik!
- Ez az ő ebédutáni sziesztája - felelt hasonló halkan a szalmakalapos. - Délben ebédelt, aztán utána idejött feketekávéra. Estig szundikál.
- Öt üveg bor a kávéja.
És halkan vihogtak. A fitakos orrúnak légy szállt a kezére. Rákapott. A légy ijedten belecsapódott a hosszú nyakú üvegbe. Ezen is nevettek. A fitakos orrú fogta az üveget, és ravasz arccal, a nyakát komikusan a válla közé húzva kicserélte az öreg szűrösnek a megkezdett üvegével. Ezt annyira nevették, hogy belevörösödtek, beleizzadtak.
A szunyókáló fölébredt az elfojtott nevetésre: maga elé nézett nagyálmosan, az ifjakra is fordult egyet a pillantása. Aztán lomha mozdulattal fogta a félben álló üveget, amelyikben a légy vergődött, és a szájához emelte. Le se vette addig, míg az utolsó kortyáig el nem fogyott. Az ifjak tekeregtek nevettükben a lócán.
- Az orgona, ah-haz az orgona... - röhögte a fitakos - jól szelel!
A szűrös ember megint rájuk pillantott. Fölvette a pipáját, s unatkozó arccal verte ki belőle a hamut lapátnyi széles, barna tenyerébe.
A szalmakalapos komolyságot szedett az arcára, s megszólította:
- Jó volt, öreg?
A két másik erre a kérdésre pukkadozva nevetett. A paraszt a kérdezőre nézett:
- Mit beszél?
- Hogy jó volt-e a bor?
- Maradhatós - felelte az öreg nyugodtan.
- Nincs valami különös íze, mikor nyeli az ember?
Erre a kérdésre maga a kérdező is eltruccant. A másik kettő fuldoklott és könnyezett nevettében. Olykor szüneteltek és komolyak iparkodtak lenni, de mihelyt valamelyik megszólalt, a szava nevetésbe fulladt, s a másik kettő is röhögött.
A parasztember változatlanul komoly arccal nézte őket. Elővont egy szennyes, nagy kostököt a szűre alól, és megtömte a pipáját.
- Nem érez valamit kend belől? - kérdezte újra komikus-komoly színnel a szalmakalapos.
A belől szóra megint elfogta őket a nevetés kínja. A paraszt letette a pipáját. Két szemöldöke fölemelkedett a homloka közepéig. Az arc elvörösödött. A szeme megcsillant.
- Tán engem nevetnek? - dörmögte a kezét az asztalra nyomva.
- Ó, dehogy - felelte vígan a fitokos -, azt a másikat!
Ette megint egy fetrengés következett. Az öreg az asztalra csapott az öklével:
- No hát most már ölég!
Ezt egy olyan dörgő hangon mondta, hogy a biciklis ifjak egyszerre megdermedtek. Elhűlten néztek az öregre, aztán összepillantottak. A pillantásuk megegyezés volt abban, hogy az öreget rendre tanítják. A bariton hangú monoklit vetett a bal szemére, és nagypeckesen az öreg elé állt. Szinte áthajolt az asztalon. Gőgös orrhangon kérdezte:
- Hogy mer kend velünk ilyen hangon szólni?
Az öreg fölmordult:
- Hogy merek? Hát majd mingyár megmutatom!
Vállának egy rándításával ledobta a szűrét. A kezének egy mozdulatával felgyűrintette az inget a karján. Olyan két izmos kar került elő, hogy a fővárosban combnak is megjárná. Naptól égett, széles, domború melle ahogy előtűnt, az ifjak meghőköltek.
- Nono, öregúr...- hebegte csillapítón a szalmakalapos.
Mert nyilvánvaló volt, hogy akit a két izmos kar megfog, aligha szede rendbe valaha az egészségét.
- Nono, öregúr...
Azonban a hortobágyi ember nem hallott többé:
- Kifele! - ordított reájuk.
És az ajtóra mutatott. A három ifjú egymás mögé iparkodott sorakozni.
- Nono, öregúr...
A bariton-ifjú még egyszer összeszedte a bátorságát. Remegő hangon próbált ellenkezni:
- Önnek nincs joga...Nem ön a kocsmáros...
Az öregúr maga mögé nyúlt, és egy vastag, görcsös fütyköst emelt el a faltól.
- Kifelé! - bömbölte a botot fölemelve.
S egy olyan mozdulattal, amellyel birkát lehetne agyoncsapni, rázuhintott az asztalra:
- Kifelé!
Bal kezével egyet lódított a nehéz tölgyfaasztalon. Bukfencet hányt a levegőben minden üveg. Az asztal nagy dördüléssel fordult a szoba közepére.
De mikorra az öreg előlépett, már akkor a biciklisek egymás hegyin-hátán, eszük nélkül rohantak ki az ajtón. Felkapkodták a biciklit, s úgy eliszkoltak, hogy öles sugarakat hányt a sár-víz a kerekük nyomán.
A kocsmáros csodálkozó szemmel állt a küszöbön:
- Mi lelte kendet, Máté bácsi?
Az öreg nyakába szedte újból a szűrét. Visszaült, és a szájába igazította a pipáját.
- Fene a városi bíbiceit... - dörmögte nyugodtan - ne orgonáljanak itt nekem a fülembe.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése