A szakadék partján zsenge virág nyit,
ragyogva, mint boldogságos ikon.
Ki ültetett és mit remél, mit áhit
Tőled pokol szélén nyílt liliom?
ragyogva, mint boldogságos ikon.
Ki ültetett és mit remél, mit áhit
Tőled pokol szélén nyílt liliom?
A mélységből könyörgőn, szinte sírva,
édes bajokba hív tündércsapat,
bűnbe varázsol daluk, ajkuk pírja,
s te csak virágzol égőn, tiszta vagy.
édes bajokba hív tündércsapat,
bűnbe varázsol daluk, ajkuk pírja,
s te csak virágzol égőn, tiszta vagy.
Arcod fölött ködön, viharon át a
halál dermesztő lelke ellebeg,
a töved milyen varázs köre vigyázta,
hogy az se tépte gyenge gyökered?
halál dermesztő lelke ellebeg,
a töved milyen varázs köre vigyázta,
hogy az se tépte gyenge gyökered?
Ahogy a megszelídült Föld világa
a csillagmosolyú égnek felel:
- szűz szélre vársz, s nyílsz fényt imádva,
ég felé lengsz, ha rossz vihar ölel!
a csillagmosolyú égnek felel:
- szűz szélre vársz, s nyílsz fényt imádva,
ég felé lengsz, ha rossz vihar ölel!
. . . . . . . . . . . . . . . .
Drága Virág! – Csodálom sóvár szívvel
vágyad, amely a boldogság egébe ível.
Milyen szivárványcsobogásból ittál,
hogy mosolyod a szélben ilyen édes,
s árnyékban is sugárzó hogy maradtál,
ilyen közel a feljajduló mélyhez,
ahol halandóra az iszonyat vár?!
Ó, minket is, - királyt, nyomorult szolgát -,
örök tüzekben acéloz a vágy,
de száll az idő, s szárnyai eloltják
életünket, mely mint a gyertyaláng.
vágyad, amely a boldogság egébe ível.
Milyen szivárványcsobogásból ittál,
hogy mosolyod a szélben ilyen édes,
s árnyékban is sugárzó hogy maradtál,
ilyen közel a feljajduló mélyhez,
ahol halandóra az iszonyat vár?!
Ó, minket is, - királyt, nyomorult szolgát -,
örök tüzekben acéloz a vágy,
de száll az idő, s szárnyai eloltják
életünket, mely mint a gyertyaláng.
Futunk lobogva, tűnő égi fények
után: - szegény sorsunk hogy felragyogna! -
s az első sebtől sírunk földre rogyva,
s a harc hirére arcunk jégfehér lesz.
Belső romok közé húzódunk végre,
szívünk botlik sóhajtól fulladozva.
Bolondok és vakok! – tüskétől félve,
után: - szegény sorsunk hogy felragyogna! -
s az első sebtől sírunk földre rogyva,
s a harc hirére arcunk jégfehér lesz.
Belső romok közé húzódunk végre,
szívünk botlik sóhajtól fulladozva.
Bolondok és vakok! – tüskétől félve,
hagyjuk, hogy szárán haljon meg a rózsa.
Fajunk teremtő értelmét dicsérjük,
s mi az, amit teremt az értelem?
- homály, bolond sok kérdés: puszta létünk
rejtéllyé kuszáló magasztos félelem:
- mi a halál? rajtunk miért győzelmes?
s mi vár reánk holnap? s jaj! azután!
milyen gyökérzik s nyit félelmes
virágokat a koporsó után?
s mi az, amit teremt az értelem?
- homály, bolond sok kérdés: puszta létünk
rejtéllyé kuszáló magasztos félelem:
- mi a halál? rajtunk miért győzelmes?
s mi vár reánk holnap? s jaj! azután!
milyen gyökérzik s nyit félelmes
virágokat a koporsó után?
És így mulasztjuk el az életünket:
- a félelemtől remegő kezünkben
az ég-kínálta serleg kiömölve
ér ajkunkhoz (mely inni vágyva lüktet),
üres, - alján a megbánások könnye.
Bolondok és vakok! – életünk kósza szél!
Csak sírját mélyíti mindenki, aki él!
- a félelemtől remegő kezünkben
az ég-kínálta serleg kiömölve
ér ajkunkhoz (mely inni vágyva lüktet),
üres, - alján a megbánások könnye.
Bolondok és vakok! – életünk kósza szél!
Csak sírját mélyíti mindenki, aki él!
De te örök mosolytól illatozzál,
ne halld a mélység rossz sugalmait,
pokol száján fogant vad liliomszál,
- mosolyod örök örömre tanít.
ne halld a mélység rossz sugalmait,
pokol száján fogant vad liliomszál,
- mosolyod örök örömre tanít.
Égő szárnnyal derűs egekbe vágyom,
de fáj azút, csillagok közt a cél!
Ellopnálak, én gyógyító virágom,
s szivembe oltva üdvözítenél.
de fáj azút, csillagok közt a cél!
Ellopnálak, én gyógyító virágom,
s szivembe oltva üdvözítenél.
Szent társ! Angyal! – Ha elsápaszt a bánat,
- eszméimet te életre leheld,
s ha az úton gyáván szivemre támad
a remegés – hajolj fölé te társnak,
s a boldogság szép titkára neveld.
- eszméimet te életre leheld,
s ha az úton gyáván szivemre támad
a remegés – hajolj fölé te társnak,
s a boldogság szép titkára neveld.
Taníts merészen törni a veszélybe,
s az emberre-mohó sírok szélére
kigyújtom én remények mécsvilágát.
s az emberre-mohó sírok szélére
kigyújtom én remények mécsvilágát.
Mutass eget! – melyre tekinthetek,
ha szenvedés keselyűje száll át
botladozó, fáradt szivem felett:
botladozó, fáradt szivem felett:
s az eljövő napok fényét virrasztva
kigyújtanám szemem sok keserű csillagát:
- s mint te! – borulnék ragyogó tavaszba,
s a boldogság lennék, - te szent virág!
kigyújtanám szemem sok keserű csillagát:
- s mint te! – borulnék ragyogó tavaszba,
s a boldogság lennék, - te szent virág!
/Ford.: Váci Mihály/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése