Parnait Cerna: Virág a szakadék fölött

A szakadék partján zsenge virág nyit,
ragyogva, mint boldogságos ikon.
Ki ültetett és mit remél, mit áhit
Tőled pokol szélén nyílt liliom?

A mélységből könyörgőn, szinte sírva,
édes bajokba hív tündércsapat,
bűnbe varázsol daluk, ajkuk pírja,
s te csak virágzol égőn, tiszta vagy.

Arcod fölött ködön, viharon át a
halál dermesztő lelke ellebeg,
a töved milyen varázs köre vigyázta,
hogy az se tépte gyenge gyökered?

Ahogy a megszelídült Föld világa
a csillagmosolyú égnek felel:
- szűz szélre vársz, s nyílsz fényt imádva,
ég felé lengsz, ha rossz vihar ölel!

. . . . . . . . . . . . . . . .

Drága Virág! – Csodálom sóvár szívvel
vágyad, amely a boldogság egébe ível.
Milyen szivárványcsobogásból ittál,
hogy mosolyod a szélben ilyen édes,
s árnyékban is sugárzó hogy maradtál,
ilyen közel a feljajduló mélyhez,
ahol halandóra az iszonyat vár?!
Ó, minket is, - királyt, nyomorult szolgát -,
örök tüzekben acéloz a vágy,
de száll az idő, s szárnyai eloltják
életünket, mely mint a gyertyaláng.

Futunk lobogva, tűnő égi fények
után: - szegény sorsunk hogy felragyogna! -
s az első sebtől sírunk földre rogyva,
s a harc hirére arcunk jégfehér lesz.
Belső romok közé húzódunk végre,
szívünk botlik sóhajtól fulladozva.
Bolondok és vakok! – tüskétől félve,

hagyjuk, hogy szárán haljon meg a rózsa.

Fajunk teremtő értelmét dicsérjük,
s mi az, amit teremt az értelem?
- homály, bolond sok kérdés: puszta létünk
rejtéllyé kuszáló magasztos félelem:
- mi a halál? rajtunk miért győzelmes?
s mi vár reánk holnap? s jaj! azután!
milyen gyökérzik s nyit félelmes
virágokat a koporsó után?

És így mulasztjuk el az életünket:
- a félelemtől remegő kezünkben
az ég-kínálta serleg kiömölve
ér ajkunkhoz (mely inni vágyva lüktet),
üres, - alján a megbánások könnye.
Bolondok és vakok! – életünk kósza szél!
Csak sírját mélyíti mindenki, aki él!

De te örök mosolytól illatozzál,
ne halld a mélység rossz sugalmait,
pokol száján fogant vad liliomszál,
- mosolyod örök örömre tanít.

Égő szárnnyal derűs egekbe vágyom,
de fáj azút, csillagok közt a cél!
Ellopnálak, én gyógyító virágom,
s szivembe oltva üdvözítenél.

Szent társ! Angyal! – Ha elsápaszt a bánat,
- eszméimet te életre leheld,
s ha az úton gyáván szivemre támad
a remegés – hajolj fölé te társnak,
s a boldogság szép titkára neveld.

Taníts merészen törni a veszélybe,
s az emberre-mohó sírok szélére
kigyújtom én remények mécsvilágát.

Mutass eget! – melyre tekinthetek,

ha szenvedés keselyűje száll át
botladozó, fáradt szivem felett:

s az eljövő napok fényét virrasztva
kigyújtanám szemem sok keserű csillagát:
- s mint te! – borulnék ragyogó tavaszba,
s a boldogság lennék, - te szent virág!

/Ford.: Váci Mihály/