Gárdonyi Géza: Jaj neked, nyuszi!

A róka koma a gróf út birtokán lakott. Jól ment a sora. Igazán nem panaszkodhatott. Ha nem volt kedve arra, hogy sokat járkáljon ennivaló után, ott a tyúkól, benne néhány száz csip-csip. Rántani való csip-csip. De ezt, hogy rántani való, a róka úgy értette, hogy ki lehet a tyúkólból róka módra is rántani.

Ha aztán a róka a tyúkpecsenyét megunta, verebeket is foghatott. Aratás táján különösen jól kihíztak a verebek. A gróf búzája olyan kövérre hizlalta őket, mint egy jókora májgombóc. Ízlett is a rókának. Különösen, ha közben még nyulacska is akadt. Nyúl után meg szívesebben törülgette a bajszát.

A nyulat, a tyúkot a gróf is szerette. A verebek nem tetszettek a gróf úrnak.

- Állíts madárijesztőt! - parancsolta a csősznek.

A csősz ráérő ember volt. Elment a szőlőbe. Hozott onnan egy szőlőkarót. Leverte a búzatábla közepébe. Utána elment a szőlőbe még egyszer, hozott onnan még egy szőlőkarót. Ezt már nem verte le, hanem hozzákötötte a másik karóhoz keresztbe. Utána elment a tökföldre, onnan hozott egy nagy tököt. A tökre orrot, szemet vágott. Rátette a karó végére. Utána elment a magtárba. Hozott onnan egy foltos zsákot, ráhúzta a szőlőkaróra. Utána elment a szemétdombra, ott kikereste a grófnak a tavalyi cilinderét, s azt ráillesztette a tökre. A végén a sok ide-oda járkálás után olyan takaros madárijesztőt gyűjtött össze, hogy mindenki megijedt tőle, csak a verebek nem. A verebek megvetően mondogatták:

- Ilyennel akar bennünket a gróf ijesztgetni? Csak azért sem félünk.

És tovább szedegették a magot, de most már főként a rongyember környékéről. Sőt rá is szálldostak a tökfejűre.

A róka ismerte a verebek szokásait. Meglapult mellettük a búzában, és amelyik éppen a legközelebb csivikelt hozzá, elfogta.

Egy napon egy nyuszi elvetődött az ijesztő ember közelébe. A nyuszi is megcsóválta fejét, és azt mondotta:

- Ejnye, ejnye, mit ki nem eszelnek az emberek, csak hogy a gabonájukat őrizzék. Hát nem elég az a sok nekik, ami terem. Még tőlünk is sajnálják.

Ebben a pillanatban megzörrent a bokor, és a nyuszi elé odatoppant a róka.

- Hát neked mi kereseted itt az én járásomban! - mordult rá a nyúlra.

A nyuszi dadogott, hebegett. Nem jött a nyelvére még annyi értelmes szó sem, mint a síró babának.

- Látom - folytatta a róka -, nem sietős a dolgod, s így ráérsz arra is, hogy örökre itt maradj nálam. Hamm! Hamm!

És hirtelen elkapta a nyúl lábát.

- Jaj, jaj, ereszd el a lábamat! - kérlelte a nyuszi a rókát. - Soha többé nem jövök erre a tájékra.

- Dehogy eresztem. Örülök, hogy egyszer megfoghattam. Már két napja nem láttam nyúlpecsenyét.

- Nem félsz, hogy meglát bennünket ez a cilinderes?

- Madárijesztőtől csak nem félek! - mondotta megvetően a róka.

- Hát ha nem félsz, jöjj el velem odáig. Mutasd meg a bátorságod.

- Szívesen - felelte a róka -, de azért nem eresztelek.

És elrángatództak, huzakodtak, bukdácsoltak ketten a cilinderes emberig. Amint a nyúl odaért a madárijesztőhöz, elkapta a zsák alját. Belecsavargózott. Egyszerre csak eltűnt a róka elől a gombolyagban.

Volt, nincs.

A róka se volt rest! Utána! Felfutott a szőlőkarón végig. Fel a tökfejhez. Be a cilinder alá. Kereste, kutatta a nyuszit mindenfelé.

De a nyuszi csakugyan nem volt sehol.

- Adta nyuszija, jaj neked, ha még egyszer a szemem elé kerülsz! No, várj csak! Megleslek én esténként a káposztafejek körül. De akkor véged!

- Dehogy végem - kacagott fel hirtelen a madárijesztő mellől a nyúl. - Gyere utánam most, ha tudsz.

A róka bizony nem bírt kimozdulni a zsákból, mert a nyuszi lent berántotta a zsák madzagját, s körülcsavarta a szőlőkaró tövén. Azzal nyugodtan továbbsétált onnan a káposztáskert felé. A nyuszinak jólesett a káposztalevél. Ijedtsége egyszeribe elmúlott tőle.

Hogy aztán a róka hogyan vergődött ki a madárijesztőből, nem tudom. Annyi bizonyos, hogy a verebek aznap vígan éltek a búzában.