Egy hétéves kisfiú novellája
Mari néni szoknyában járt, és
kisasszony volt az emeleten. Pista bácsi ifiúr volt, és szivart szivarozott. Ez
a Pista bácsi mindennap feljárt az emeletre hozzánk, hogy megmondja, milyen az
idő:
- Ma szép idő van - szólott.
Amire Mari néni így felelt: - Az ám.
Vagy azt mondta:
- Az idő borult.
Amire Mari néni azt felelte:
- Lehet, hogy ma még kitisztul.
Aztán virágot tűzött a Pista bácsi nyaka mellé, a kabátba.. Jó bácsi volt ám ez. Valahányszor odaültem hozzájuk, mindig adott egy krajcárt, hogy menjek el a boltba, és vegyek cukrot: de azt is megmondta, hogy ne itt a szomszédban vegyek, hanem a másik boltosnál, amelyik messzebb van, mivelhogy az jobbat árul: és azt is mondta, hogy ne siessek, mert eltöröm a lépcsőn a lábamat.
Bizony nem fogadtam szót. Ki is járna lassan, mikor cukorért megy! A lábamat pedig nem szoktam eltörni.
Mikor visszaérkeztem, újra Mari néni mellé ültem, és szopogattam a cukrot. Pista bácsi megsimogatta a fejemet, és megint adott egy krajcárt, hogy vegyek piskótát, és hogy jó messze menjek, lassan, mert aki siet, abból nem lesz okos ember.
Így ajándékozott meg négyszer-ötször is egy délután, s azt hiszem, a király fiával se bántak úgy, mint velem. Néha még Budára is átmentem törökszilváért.
Egyszer aztán meguntam a sok édességet. Nem kellett se cukor, se piskóta. Pista bácsi sok krajcárt adott akkor, csakhogy vegyek valamit.
Zsebre tettem a krajcárokat, és kijelentettem, hogy nem eszek cukrot, se fügét, se törökszilvát. Pista bácsi akkor az ölébe vett, és a köpönyegével betakarta néha a fejemet.
Ilyenkor mindig cuppantott.
- Mi cuppanik így? - kérdeztem.
Nevettek, hogy olyan kíváncsi vagyok. Mari néni piros volt, mint a cseresznye, Pista bácsi meg, mint a görögdinnye.
Egyszer azt mondták, hogy a madár jön ki a kályhalyukból: csak lessem és fogjam meg. Egész délután ott ültem a kályhalyuk mellett. De a madár nem mert előjönni, mert ők a másik szobában mindig suttogtak és cuppantottak.
A Mari néni mamája ilyenkor sohase volt otthon. A misékre járt és a litániákra. Egyszer korábban jött haza, mint vártuk. Pista bácsit ez meglepte. A nénit is. Engem nem lepett meg.
- Mit keres itt? - kérdezte a néni.
Azután azt mondta:
- Takarodjék!
Rettenetes pillanat volt! Kérdeztem aztán Mari nénit, hogy miért kellett Pista bácsinak elmennie.
- Mert nincs pénze! - felelte búsan Mari néni.
- Nincs pénze? - szóltam csodálkozva - már hogyne volna pénze. Mindig tele van a zsebe!
Egy délután Mari néni elment Pista bácsival sétálni. Nekem átadtak egy levelet. Azt mondta Mari néni:
- Vigyázz a levélre, és add oda a mamának.
Egész estig mindig ott álltam a levél mellett.
- Kutya levél! - szóltam megfenyegetve - innen ugyan el nem szököl!
Este hazajött Mari néni mamája. Elolvasta a levelet, és felkiáltott:
- Jaj! jaj! jaj!
Azzal belerogyott a fotelbe. Mondom néki:
- Miért sír, néni?
Azt mondja:
- A gazember! A gazember!
- Ki az, néni?
- Pista, az a te kedves Pista bácsid!
- Már az nem igaz - feleltem bátran -, Pista bácsi jó ember: a legeslegjobb ember a világon!
Erre azt felelte, hogy csacsi vagyok, és tovább sírt, tovább jajgatott.
Sok-sok idő telt el. Mari nénit mindennap vártam, de sohase jött. Nagyon messzire mehettek sétálni.
Már a nyár is elmúlt. A fák sárga ruhába öltöztek, de nagyon hideg lett, hát hamar levetették, és hóbundát meg fehér csipkéket vettek magukra.
Amint az iskolába mentem, Mari nénivel találkoztam. Hogy összerebbentünk! Hogy örültünk egymásnak! Százszor is megcsókolt, aztán felültetett a lóvonatúra. Aztán elvitt messze, messze, egy kis házba. Ott találtam Pista bácsit is, meg egy kis Jóskát.
- Látod - szólott Mari néni -, ezt a gólya hozta.
- Neked hozta?
- Nekem ám.
- Mondd meg neki, hogy hozzon nekem is!
Szerettem volna egy ilyen kis Jóskát. Bolondos, víg fickó volt. Mindig nevetett, és keze-lába járt, mint a motolla. Fogni is tudott ám a lábával! Aztán azt kérdezték tőlem:
- Mit csinál a mama?
Megmondtam, hogy reggel kávét főz, délben pedig levest. Tegnap cukros kását ettünk.
- Szokott-e sírni?
- Nem. Mikor ráér, csak akkor sír.
- Emleget-e minket?
- Hogyne. Azt mondja: Szegény Mari, elszöktette az a gazember! És ott imádkozik a Mari néni arcképe előtt.
Telerakták a zsebemet süteménnyel. Az egyik zsebembe beletették a Jóska arcképét, és felírták rá:"A mama unokája.". Azzal felültettek a lóvonatúra, és hazaküldtek.
Már akkor az egész ház keresett.
- Hát nem esett a Dunába? - kérdezte tőlem a házmester.
Ennek a házmesternek mindig ilyen ostoba gondolatai vannak. De a néni is azt kérdezte tőlem. Pedig a néni okos asszony.
- Hogy estem volna a Dunába - feleltem -, hiszen a Mari néninél voltam!
Erre a néni elkapta a kezemet, és olyan sebesen ragadott fel a lépcsőn, hogy majdnem repültem.
- Hol voltál? - kérdezte, mikor magunkra maradtunk, de olyan hangon, hogy ijedtemben alig tudtam lélegzetet venni.
- Mari néninél - feleltem remegve.
- Hol lakik?
- Pista bácsinál.
- Hát az hol lakik?
- Az Attila utcán.
- Mit láttál náluk? Szegénységet?
- Egy Jóskát.
- Micsoda Jóskát?!
- Olyan kicsit.
- Milyen kicsit?
- Csak akkora, mint a karom: pólyában lakik: mindig nevet, és égnek tartja a lábát. Itt az arcképe is.
A néni elkapta az arcképet. Az ablakhoz ment. Sírt. Aztán meg nevetett. Mikor sírt, a fejét csóválta: mikor pedig nevetett, az arcképet nézte.
Mert nem is lehet azt a Jóskát nevetés nélkül nézni, olyan bolondos, víg fickó!
- Ma szép idő van - szólott.
Amire Mari néni így felelt: - Az ám.
Vagy azt mondta:
- Az idő borult.
Amire Mari néni azt felelte:
- Lehet, hogy ma még kitisztul.
Aztán virágot tűzött a Pista bácsi nyaka mellé, a kabátba.. Jó bácsi volt ám ez. Valahányszor odaültem hozzájuk, mindig adott egy krajcárt, hogy menjek el a boltba, és vegyek cukrot: de azt is megmondta, hogy ne itt a szomszédban vegyek, hanem a másik boltosnál, amelyik messzebb van, mivelhogy az jobbat árul: és azt is mondta, hogy ne siessek, mert eltöröm a lépcsőn a lábamat.
Bizony nem fogadtam szót. Ki is járna lassan, mikor cukorért megy! A lábamat pedig nem szoktam eltörni.
Mikor visszaérkeztem, újra Mari néni mellé ültem, és szopogattam a cukrot. Pista bácsi megsimogatta a fejemet, és megint adott egy krajcárt, hogy vegyek piskótát, és hogy jó messze menjek, lassan, mert aki siet, abból nem lesz okos ember.
Így ajándékozott meg négyszer-ötször is egy délután, s azt hiszem, a király fiával se bántak úgy, mint velem. Néha még Budára is átmentem törökszilváért.
Egyszer aztán meguntam a sok édességet. Nem kellett se cukor, se piskóta. Pista bácsi sok krajcárt adott akkor, csakhogy vegyek valamit.
Zsebre tettem a krajcárokat, és kijelentettem, hogy nem eszek cukrot, se fügét, se törökszilvát. Pista bácsi akkor az ölébe vett, és a köpönyegével betakarta néha a fejemet.
Ilyenkor mindig cuppantott.
- Mi cuppanik így? - kérdeztem.
Nevettek, hogy olyan kíváncsi vagyok. Mari néni piros volt, mint a cseresznye, Pista bácsi meg, mint a görögdinnye.
Egyszer azt mondták, hogy a madár jön ki a kályhalyukból: csak lessem és fogjam meg. Egész délután ott ültem a kályhalyuk mellett. De a madár nem mert előjönni, mert ők a másik szobában mindig suttogtak és cuppantottak.
A Mari néni mamája ilyenkor sohase volt otthon. A misékre járt és a litániákra. Egyszer korábban jött haza, mint vártuk. Pista bácsit ez meglepte. A nénit is. Engem nem lepett meg.
- Mit keres itt? - kérdezte a néni.
Azután azt mondta:
- Takarodjék!
Rettenetes pillanat volt! Kérdeztem aztán Mari nénit, hogy miért kellett Pista bácsinak elmennie.
- Mert nincs pénze! - felelte búsan Mari néni.
- Nincs pénze? - szóltam csodálkozva - már hogyne volna pénze. Mindig tele van a zsebe!
Egy délután Mari néni elment Pista bácsival sétálni. Nekem átadtak egy levelet. Azt mondta Mari néni:
- Vigyázz a levélre, és add oda a mamának.
Egész estig mindig ott álltam a levél mellett.
- Kutya levél! - szóltam megfenyegetve - innen ugyan el nem szököl!
Este hazajött Mari néni mamája. Elolvasta a levelet, és felkiáltott:
- Jaj! jaj! jaj!
Azzal belerogyott a fotelbe. Mondom néki:
- Miért sír, néni?
Azt mondja:
- A gazember! A gazember!
- Ki az, néni?
- Pista, az a te kedves Pista bácsid!
- Már az nem igaz - feleltem bátran -, Pista bácsi jó ember: a legeslegjobb ember a világon!
Erre azt felelte, hogy csacsi vagyok, és tovább sírt, tovább jajgatott.
Sok-sok idő telt el. Mari nénit mindennap vártam, de sohase jött. Nagyon messzire mehettek sétálni.
Már a nyár is elmúlt. A fák sárga ruhába öltöztek, de nagyon hideg lett, hát hamar levetették, és hóbundát meg fehér csipkéket vettek magukra.
Amint az iskolába mentem, Mari nénivel találkoztam. Hogy összerebbentünk! Hogy örültünk egymásnak! Százszor is megcsókolt, aztán felültetett a lóvonatúra. Aztán elvitt messze, messze, egy kis házba. Ott találtam Pista bácsit is, meg egy kis Jóskát.
- Látod - szólott Mari néni -, ezt a gólya hozta.
- Neked hozta?
- Nekem ám.
- Mondd meg neki, hogy hozzon nekem is!
Szerettem volna egy ilyen kis Jóskát. Bolondos, víg fickó volt. Mindig nevetett, és keze-lába járt, mint a motolla. Fogni is tudott ám a lábával! Aztán azt kérdezték tőlem:
- Mit csinál a mama?
Megmondtam, hogy reggel kávét főz, délben pedig levest. Tegnap cukros kását ettünk.
- Szokott-e sírni?
- Nem. Mikor ráér, csak akkor sír.
- Emleget-e minket?
- Hogyne. Azt mondja: Szegény Mari, elszöktette az a gazember! És ott imádkozik a Mari néni arcképe előtt.
Telerakták a zsebemet süteménnyel. Az egyik zsebembe beletették a Jóska arcképét, és felírták rá:"A mama unokája.". Azzal felültettek a lóvonatúra, és hazaküldtek.
Már akkor az egész ház keresett.
- Hát nem esett a Dunába? - kérdezte tőlem a házmester.
Ennek a házmesternek mindig ilyen ostoba gondolatai vannak. De a néni is azt kérdezte tőlem. Pedig a néni okos asszony.
- Hogy estem volna a Dunába - feleltem -, hiszen a Mari néninél voltam!
Erre a néni elkapta a kezemet, és olyan sebesen ragadott fel a lépcsőn, hogy majdnem repültem.
- Hol voltál? - kérdezte, mikor magunkra maradtunk, de olyan hangon, hogy ijedtemben alig tudtam lélegzetet venni.
- Mari néninél - feleltem remegve.
- Hol lakik?
- Pista bácsinál.
- Hát az hol lakik?
- Az Attila utcán.
- Mit láttál náluk? Szegénységet?
- Egy Jóskát.
- Micsoda Jóskát?!
- Olyan kicsit.
- Milyen kicsit?
- Csak akkora, mint a karom: pólyában lakik: mindig nevet, és égnek tartja a lábát. Itt az arcképe is.
A néni elkapta az arcképet. Az ablakhoz ment. Sírt. Aztán meg nevetett. Mikor sírt, a fejét csóválta: mikor pedig nevetett, az arcképet nézte.
Mert nem is lehet azt a Jóskát nevetés nélkül nézni, olyan bolondos, víg fickó!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése