Gheorghe Topirceanu: Egy kis tücsök balladája

A didergő dombon által
fagylaló fuvallatával
a sötét ősz észrevétlen
csak betört hirtelenében.

Hosszú, bús, magába görnyedt,
megkereszteli a földet,
ráhint egy maszlag-csokort,

s mint akit a mérge fölvet,
körös-körül szanaszerte
legyező alakba szórt
bő esőket,
szél-leverte
lombokat, sárt,

nátha-kórt.
S midőn a hegyről lecsörtet
szitkozódva,
könnyet ontva:
a völgyek minden bogáncsa
elrejtőzik sebtiben,

s a mezei csipkerózsák
nyugtalan hajbókolása
fogadja őt mentiben…

Hol az út a dombra hág, ott,
sárlikából kidöcög
egy didergő kis tücsök:
noha teste tusba mártott,

szárnyát meglepé a köd:

-      Ri-ri-ri!
Szürke ősz,
nem hittem, hogy idejössz
karácsonynál hamarabb!
Mert gyűjtöttem volna, ládd,
télire való magocskát,
ne zavarjam kölcsönért
szomszédasszonyom, a hangyát:
sohasem ad egy petákot,

-      csak megtölti a világot,
hogy a tücsök újra kért…
Most pedig
- mondja szinte hangtalan,
s lábacskája búsan int -
befellegzett csakugyan…

-      Ri-ri-ri!
Itt az ősz!
Gyenge vagyok, és legyőz.

/Ford.: Jékely Zoltán/