Arany János: Juliska elbujdosása

Egyszer egy kis leány mit tett fel magába?
Azt, hogy ő biz’ elmegy széles e világba,
Elbujdosik messze, a határon végig,
A mező párkányán leboruló égig,

Túl a három nyárfán, a tanyákon is túl.
Fele sem bolondság, mert már éppen indúl:
Látszik, hogy korántsem tréfa volt a terve:
Szegénykét, vajon mi indíthatta erre?

Hát bizony gyakorta megesik, nem újság,
A gyerek-szobában az ily háborúság:
A fiú vagy lányka tisztjét megfeledi:
Papa megdorgálja, s a mama megfeddi,
Sőt, ha nagy a vétség s nagyon rossz a gyermek,

Az se hallatlan, hogy valakit megvernek,
Azzal kényszerítik a maga javára,
Melynek egy-két könnycsepp nem olyan nagy ára.

A mi kis lányunkat vereség nem érte:
De fájt neki a szó s megneheztelt érte:

Félreül duzzogni, csinál képet, hosszút,
Töri fejét nagyba, mikép álljon bosszút.
Mellé sompolyog a cicus, vigasztalja,
Dorombol egy nótát, a kezét is nyalja:

De a keményszivű elveri a macskát,
Orrára nyomintván egy goromba fricskát.

Jön az ebéd sorja, csörög tányér, kalán:
Ez a kis haragost megbékíti talán?
Ó dehogy! akármint terítnek, tálalnak:
Ő még arra sem néz, elfordul, a falnak.
Majd összekeresi, mi csak az övé,
Szép rendetlenségbe köti mind együvé:
Nem marad ki semmi, vele megyen a báb:
Lesz kivel az úton beszélni legalább.

Akkor megcsókolja szüleinek kezét,
Búcsúzik örökre: nem használ a beszéd:
Anyja szépen kéri: „Ugyan hova mennél?
Hol hálnál az úton? mit innál? mit ennél?
Ne menj el galambom, ne menj el virágom!
Ki lesz akkor az én kedves kis leányom?
Ha te engem itt hagysz, ugyan hová legyek?”
Gondolá a rossz lány: azért is elmegyek.

De az édes apja komolyan így szóla:

„Már fiam, ha elmész, nem tehetek róla:
Itt van egy fehér pénz a nagy útra, tedd el:
Erre sem vagy méltó önnön érdemeddel.”
Fanyalogva nyúl a kis leány a pénzhez,
Otthon maradásra szinte kedvet érez:
De örökségét már kiadá az atyja,
Egy szó kellene csak: szóval sem marasztja.

Elindul világra, de az utcaajtónál egy kutyát látott s nem mert világra menni.