Mielőtt fehér ember benépesítette
volna Kanadát, élt ott egy gonosz óriás, a Szelek Királya, aki félelemben
tartotta az indiánokat. Az Éj birodalmában, a Szél Nagy Barlangjában lakott.
Volt idő, amit palotájában töltött, máshol nem mutatkozott. Ilyenkor a tenger
nyugodt volt, a Nap melegített, egyetlen levél sem rezdült a fákon. De mikor az
óriás elhagyta az Éj birodalmát, és portyázni indult, letörtek a virágok,
recsegtek a fák, a tajtékzó tenger mindent elnyelt, ami csak a közelében volt.
Amerre az óriás megfordult, úrrá lett a rémület.
Egyszer a Szelek Királya nagyon dühös volt, és elhatározta, hogy letarolja az egész földet. Lakott akkoriban a tengerparton egy indián törzs, amely halászatból élt. Egy nap, amikor az asszonyok és a férfiak éppen halásztak, gyermekeik pedig a parton játszottak, arra járt a Szelek Királya, s ahogy meglátta őket, úgy döntött, végez velük. Teljes erejéből fújni kezdett, és a tenger annyira hullámzott, hogy a bárkák elsüllyedtek, a halászok nagy része odaveszett.
Az óriás ezután a part felé vette útját, és meglátta a gyerekeket, amint játszottak a parton.
- Ti sem menekülhettek - süvöltötte. - Éppen most öltem meg a szüleiteket! Legjobb lesz, ha ti is utánuk mentek.
Ezt hallván a gyerekek futásnak eredtek a közeli barlang felé. Bezárkóztak, nagy kővel eltorlaszolták a bejáratot. A szörnyeteg várta éjjel, várta nappal, hogy a gyerekek előjöjjenek a rejtekhelyükről, de csak nem jöttek. Akkor dúlva-fúlva így üvöltött:
- Majd elkaplak benneteket máskor! El én!
Mihelyt elment, a gyerekek előjöttek a barlangból, és megtalálták szüleik holttestét a tengerparton. Rémülten menekültek az erdőbe, hogy elbújjanak a fák közé, és ne lássa meg őket a Szelek Királya, aki megfogadta, hogy széttépi őket. A fáknak sűrű lombjuk volt, a gyerekek úgy gondolták, ott lehetnének anélkül, hogy az óriás észrevenné őket. A Szelek Királya végigkutatta a gyerekek után a partokat, az egész birodalmat, végül behatolt az erdőbe is. Meglátta, hogy a gyerekek a falevelek mögé bújtak, de mivel nagy és sűrű volt a fák lombja, bármilyen erősen fújt is, nem tudta kikergetni a gyerekeket a rejtekhelyükről. Megértette, hogy amíg az erdőben vannak, nem végezhet velük.
A feldühödött óriás bosszút esküdött. Meglátogatta barátját és társát, a Fagyok Királyát. Megegyeztek, hogy minden rosszat, amit csak tudnak, elkövetnek az erdő fái ellen, amiért elrejtették a gyerekeket. Útra keltek, hamarosan meg is érkeztek az erdőbe. Néhány fa, mint a jegenyefenyő, a fenyőfa és a cédrus így szólt nevetve:
- Semmi rosszat nem tehettek velünk!
De mások, mint a tölgyfa, a nyírfa és a fűzfa megborzongtak a félelemtől. A Fagyok Királyának nagy hatalma volt fölöttük, valamennyien fogságába estek, és hamarosan hullatni kezdték leveleiket. A cédrusnak, a fenyőfának és a jegenyefenyőnek megmaradtak a leveleik, így a gyerekek ott leltek menedékre, de nagyon elszomorodtak, látva, hogyan fosztják meg a leveleiktől, és csupaszítják le a többi fát, a barátaikat. De minden esetre a gyerekek épek és egészségesek maradtak.
Az évnek abban a szakában, Glaszkep gyakran meglátogatta a Földet, hogy a világ minden gyermekének ajándékot hozzon, amelyet leginkább szeretne. Amikor az erdőbe ért, a gyerekek nagyon el voltak keseredve, Glaszkep egyenként végigkérdezte őket, hogy ki, mit kíván abban az évben. Mind így feleltek:
- Nem akarunk magunknak semmit! Azt kívánjuk, hogy a fák visszakapják a leveleiket, amelyeket a Szél Királya és a Fagyok Királya vett el tőlük.
Glaszkep gondolkodóba esett.
Akkoriban még alig voltak madarak a Földön. Csak néhány tengeri madár létezett, mint a kacsa, a sirály, és néhány más háziállat, amely tojást adott és táplálékul szolgált az embereknek. Ilyen volt a tyúk, a pulyka és néhány másik.
Glaszkepnek hosszas gondolkodás után támadt egy jó ötlete.
- Nem tudom a fáknak visszaadni a leveleiket, amelyektől az óriások megfosztották - mondta a gyerekeknek -, de tudok csinálni valami jobbat: pirinyó madarakká változtatom a leveleket. Amikor ősz köszönt a Földre, a levelek a nyárral együtt elmennek, de tavasszal visszatérnek, és ott fognak élni a fák levelei között, ahol születtek. Ott raknak fészket, és olyan szép színük lesz, mint a leveleknek. Énekelni fognak, nektek énekelnek majd, titeket pedig megbízlak, hogy vigyázzatok rájuk, baj ne érje őket, hiszen a falevelek mentettek meg titeket az óriásoktól. Tavasszal nemcsak a kismadarak térnek vissza, hanem a fák is új leveleket kapnak, és bár tél közeledtével ezek eltűnnek, ti ne nyugtalankodjatok túlságosan, mert minden tavasszal megint újak bújnak ki az ágakon.
Glaszkep felemelte varázspálcáját, és abban a pillanatban hatalmas madárcsapat szállt ki a Földön fekvő levelek közül. Énekeltek, ide-oda röpködtek. Gyönyörű színekben pompáztak. Voltak vörösbegyek és rigók, erdei pintyek, zöldek, sárgák, barnásak, mint az égerfa és a fűzfa levelei, s úgy szálltak, mint a nyílvessző. Szóval sok volt a madár, annyi, mint a lehullott falevél. A gyerekek boldogan hallgatták éneküket.
Glaszkep a Nap Birodalmába küldte a madarakat, oda, ahol a nyár él, hogy a Fagyok óriása és a Szelek óriása ne ártson nekik. De tavasszal visszatértek a madarak, fészket raktak a fákon, a falevelek között, a lehető legeldugottabb helyeken. Naphosszat énekeltek a gyerekeknek, és a gyerekek sohasem bántották őket, mert sohasem feledkeztek meg arról, hogy a madarak Glaszkep ajándékai.
/Ford.: Rozsnyai Katalin/
Egyszer a Szelek Királya nagyon dühös volt, és elhatározta, hogy letarolja az egész földet. Lakott akkoriban a tengerparton egy indián törzs, amely halászatból élt. Egy nap, amikor az asszonyok és a férfiak éppen halásztak, gyermekeik pedig a parton játszottak, arra járt a Szelek Királya, s ahogy meglátta őket, úgy döntött, végez velük. Teljes erejéből fújni kezdett, és a tenger annyira hullámzott, hogy a bárkák elsüllyedtek, a halászok nagy része odaveszett.
Az óriás ezután a part felé vette útját, és meglátta a gyerekeket, amint játszottak a parton.
- Ti sem menekülhettek - süvöltötte. - Éppen most öltem meg a szüleiteket! Legjobb lesz, ha ti is utánuk mentek.
Ezt hallván a gyerekek futásnak eredtek a közeli barlang felé. Bezárkóztak, nagy kővel eltorlaszolták a bejáratot. A szörnyeteg várta éjjel, várta nappal, hogy a gyerekek előjöjjenek a rejtekhelyükről, de csak nem jöttek. Akkor dúlva-fúlva így üvöltött:
- Majd elkaplak benneteket máskor! El én!
Mihelyt elment, a gyerekek előjöttek a barlangból, és megtalálták szüleik holttestét a tengerparton. Rémülten menekültek az erdőbe, hogy elbújjanak a fák közé, és ne lássa meg őket a Szelek Királya, aki megfogadta, hogy széttépi őket. A fáknak sűrű lombjuk volt, a gyerekek úgy gondolták, ott lehetnének anélkül, hogy az óriás észrevenné őket. A Szelek Királya végigkutatta a gyerekek után a partokat, az egész birodalmat, végül behatolt az erdőbe is. Meglátta, hogy a gyerekek a falevelek mögé bújtak, de mivel nagy és sűrű volt a fák lombja, bármilyen erősen fújt is, nem tudta kikergetni a gyerekeket a rejtekhelyükről. Megértette, hogy amíg az erdőben vannak, nem végezhet velük.
A feldühödött óriás bosszút esküdött. Meglátogatta barátját és társát, a Fagyok Királyát. Megegyeztek, hogy minden rosszat, amit csak tudnak, elkövetnek az erdő fái ellen, amiért elrejtették a gyerekeket. Útra keltek, hamarosan meg is érkeztek az erdőbe. Néhány fa, mint a jegenyefenyő, a fenyőfa és a cédrus így szólt nevetve:
- Semmi rosszat nem tehettek velünk!
De mások, mint a tölgyfa, a nyírfa és a fűzfa megborzongtak a félelemtől. A Fagyok Királyának nagy hatalma volt fölöttük, valamennyien fogságába estek, és hamarosan hullatni kezdték leveleiket. A cédrusnak, a fenyőfának és a jegenyefenyőnek megmaradtak a leveleik, így a gyerekek ott leltek menedékre, de nagyon elszomorodtak, látva, hogyan fosztják meg a leveleiktől, és csupaszítják le a többi fát, a barátaikat. De minden esetre a gyerekek épek és egészségesek maradtak.
Az évnek abban a szakában, Glaszkep gyakran meglátogatta a Földet, hogy a világ minden gyermekének ajándékot hozzon, amelyet leginkább szeretne. Amikor az erdőbe ért, a gyerekek nagyon el voltak keseredve, Glaszkep egyenként végigkérdezte őket, hogy ki, mit kíván abban az évben. Mind így feleltek:
- Nem akarunk magunknak semmit! Azt kívánjuk, hogy a fák visszakapják a leveleiket, amelyeket a Szél Királya és a Fagyok Királya vett el tőlük.
Glaszkep gondolkodóba esett.
Akkoriban még alig voltak madarak a Földön. Csak néhány tengeri madár létezett, mint a kacsa, a sirály, és néhány más háziállat, amely tojást adott és táplálékul szolgált az embereknek. Ilyen volt a tyúk, a pulyka és néhány másik.
Glaszkepnek hosszas gondolkodás után támadt egy jó ötlete.
- Nem tudom a fáknak visszaadni a leveleiket, amelyektől az óriások megfosztották - mondta a gyerekeknek -, de tudok csinálni valami jobbat: pirinyó madarakká változtatom a leveleket. Amikor ősz köszönt a Földre, a levelek a nyárral együtt elmennek, de tavasszal visszatérnek, és ott fognak élni a fák levelei között, ahol születtek. Ott raknak fészket, és olyan szép színük lesz, mint a leveleknek. Énekelni fognak, nektek énekelnek majd, titeket pedig megbízlak, hogy vigyázzatok rájuk, baj ne érje őket, hiszen a falevelek mentettek meg titeket az óriásoktól. Tavasszal nemcsak a kismadarak térnek vissza, hanem a fák is új leveleket kapnak, és bár tél közeledtével ezek eltűnnek, ti ne nyugtalankodjatok túlságosan, mert minden tavasszal megint újak bújnak ki az ágakon.
Glaszkep felemelte varázspálcáját, és abban a pillanatban hatalmas madárcsapat szállt ki a Földön fekvő levelek közül. Énekeltek, ide-oda röpködtek. Gyönyörű színekben pompáztak. Voltak vörösbegyek és rigók, erdei pintyek, zöldek, sárgák, barnásak, mint az égerfa és a fűzfa levelei, s úgy szálltak, mint a nyílvessző. Szóval sok volt a madár, annyi, mint a lehullott falevél. A gyerekek boldogan hallgatták éneküket.
Glaszkep a Nap Birodalmába küldte a madarakat, oda, ahol a nyár él, hogy a Fagyok óriása és a Szelek óriása ne ártson nekik. De tavasszal visszatértek a madarak, fészket raktak a fákon, a falevelek között, a lehető legeldugottabb helyeken. Naphosszat énekeltek a gyerekeknek, és a gyerekek sohasem bántották őket, mert sohasem feledkeztek meg arról, hogy a madarak Glaszkep ajándékai.
/Ford.: Rozsnyai Katalin/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése