Miért alusztok rétek szunnyadó virági?
Erdők puszta fái lombosodjatok,
Szellő kezd enyelgő táncod újra járni,
Csacsogjatok újra kristály patakok.
Repkedj méhe, lepke, fényes napsugárban,
Éneklő madárkák zengjetek velem...
Ah, az én szivemben ismét, újra nyár van,
Édes, mámoritó, őrült szerelem!
Egy csodás rajongás künn bolyongni kerget,
Puszta téli réten, erdőn szerteszét.
Szembe vág sivító éjszaki lehellet
S én belékiáltom kedvesem nevét.
Orcáimba ver a zuzmarás fa lombja
S én törzsét szelíden átölelgetem...
Temiattad lettem világ bolondja,
Édes, mámoritó, őrült szerelem!
Piroslik az alkony a havas hegyormon,
Éji fényben úszik már az égi bolt -
S én még mindig egyre a magányt bolyongom,
Rám bámul ezüstös ködjén át a hold.
A szíven talált vad száguld, nem pihen meg,
Míg holtan le nem rogy, erdőn réteken...
Sebét te ütötted én szegény szivemnek
Édes, boldogitó, őrült szerelem!
Benn a nyíl szívemben, ah de kéjes érzet,
Lenne bár halálos, ez a fájdalom.
Így szép csak az élet, s bár halálra vérzett,
Boldogság leend így összeomlanom.
Járjatok búcsút majd síromhoz leányok,
Rózsák nyílanak majd porló helyemen.
Dalt fakaszt szívemből ma, akkor virágot,
Ez a boldogító, őrült szerelem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése