Kozma Andor: Imádság

Gyermekkorom nem volt árva,
Tanitottak imádságra.
Édesanyám legkorábban -
Áldja Isten a porában!

Aztán hetyke legény lettem

S imádkozni elfeledtem.

Tudni vágytam, s tudni véltem

S hitetlen is vígan éltem.

Az idő múlt, lett kis fészkem,

Enyéimre büszkén néztem.

Szerencsémnek nem volt mása

S magam voltam a kovácsa.

De nehéz baj tört a házba:

Kis gyermekem sínylett lázba.

S szívszorongva, megriadtan,

Túdós orvosért szaladtam.

Túdós orvos ki s be járt ott,

Nem is használt, nem is ártott.

S a kis betegem szenvedése,

Homlokomra redőt vése.

Éj, nap hosszú kínban tellett,

Gyermekemnek ágya mellett:

Simogattam lázas arcát,

S néztem egyre nehéz harcát.

És az orvos szólt sötéten:

"Uram, én e bajt nem értem"...

Elrémültem, térdre hulltam -

S imádkozni megtanultam.