Az időkön által lelkileg utaztam.
Tengerpartra értem. Ragyogó tavasz van,
A mosolygó égbolt fényes azur-tiszta,
Derüjét a tenger mosolyogja vissza.
Kiszökellő szirtet csókdosva, locsognak
Ringó fodrocskái pihenő haboknak.
Nyájas zöld ligetben remek márványszobrok,
Oszlopsoron nyugvó háromszögű ormok.
Itt s amott a lomb közt illatfüstök szállnak
Parázsából egy-egy kecses kis oltárnak.
Élőszobor-testű deli ifjak s szüzek
Dallva, körüllejtik az áldozó tüzet.
Vidám aggok nézik: friss virágfüzérek
Fonják fejükön be az ezüstfehéret.
Minden csak örömre, ujjongásra csábít,
Az életnek telje, szépsége hat rám itt. -
Kérdem: Hány az Isten?...
S szüzek, ifjak, vének
Elbűvölő nyelven vígan felelének:
- Hány? Magunk sem tudjuk. Isten csuda sok van,
Égben, hegyen-völgyön, föld alatt, habokban,
Kisebbek, nagyobbak, felek és egészek, -
Teli van Istennek az egész természet!
*
Képzeletem szárnya vitt új lendülettel,
A gyönyörű tájék mély múltba veszett el.
Befödte gomolygó föllegek borúja,
Villámos vad vészek égiháborúja.
Ezek közt utaztam, s haloványra váltam
Egy nagy székesegyház árnyába leszálltam.
Hallám komoly hangján mély harangzenének:
"Én vagyok az Út, az Igazság, az Élet!..."
S egyenként , rajokban s zárt oszlopokban jöttek
Munkától, nyomortól s kortól megtöröttek.
S még kinek nem is volt testén semmi csorba,
Szomorú szemében lelke búját hordta.
Feszületek s szines szentelt zászlók alatt
Ömlött az egyházba végtelen áradat.
Benn orgona-zúgás s mint sugár az éjbe,
Tűz nagy ablakon be vonalas fénykéve.
A falakon képek csupa gyötrelemrül
S láttukon a szívben mégis remény zsendül,
Mert vigasztalásul vannak ezek festve:
Mi a földi élet, mi az ember teste!
Hadd tiporjon rajtad kevély, önző, írigy,
Szeress, tűrj, légy mártir, higgy, remélj a sírig!
Hívság a szépsége múló földi létnek,
Túl a síron élsz majd életet, örök szépet.
Sorsodra ne lázadj, ha búsabbnál is búsabb,
Gondolj példájára a Lázár koldúsnak!...
Így szóltak a képek s engem meghatottak.
S hallván zsolozsmáit rejtelmes papoknak,
Kik arany oltárnál állnak tömjénfüstben,
Kérdém: Hány az Isten?
Zengték: egy az Isten!
*
Hamuszürke ködben szálltam még továbbat,
Közömbös vak úton lelkem holtra bágyadt.
Fű, fa, még mennybolt sincs, ahová elértem,
Csak falak, szabállyal kimérve a térben.
Kietlen sivár hely, sivárnál sivárabb,
Füstokádó kürtők s gyárak, gyárak, gyárak...
Kedvem vész örökre, hogy egybe belépek:
Géppé lett emberek s emberpotló gépek
Szüntelen létharcban egyre zakatolnak, -
Inkább élnék mélyén dantei pokolnak.
Sem virág, sem ének, sem remény, sem álom,
Semmi szép sem innen, sem túl a halálon...
S kőszénpor mindent gyászfátyollal föd bé...
Kérdem: Hány az Isten?
Nyögik: egy sincs többé!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése