Lodovico Ariosto: Zerbino és Isabella

Nemcsak szép: kedves is volt Doralice,
meg aztán – félt is. Látta, vissza kell a
harctól szerelmét tartsa, szelidítse -
úgy tett azért, mint várta Isabella,
ki meg Zerbinót kérte, ne hevítse
bosszúja, hagyjon véle itt ma fel, ha
kedvében óhajt járni, térve menten
útjára – s tért is, párbaj-végezetlen.

Hogy ily balvégű harc esett a kardért,
mit a gróf elszórt, ama bús őrjöngős,
csak Fiordiligi szenved a kudarcért,
fejét öklözvén csendben sír, őrjöng ő s
megvívni érte várja Brandimartét -
hisz’ ha elmondja néki az ördöngős
győztest a harcon, azt a Mandricardót -
soká aligha hordja azt a kardot.

Míg Brandimartét buzgó hölgye egyre
kereste éjjel s nappal is hiába
- mind távolabbra, soha közelebbre -,
hisz’ megtért az már kedves Párisába -
hát addig-sddig hágott völgybe-hegyre,
míg fel nem bukkant Roland itt, a kába,
hol egy kis gázló került hamis örvényt.
De Zerbinóval közben vaj’ mi történt?

Hogy Durindanát hagyta kikerülni
kezéből, rágja roppant szégyen érte,
bár még lován is alig tud megülni:
sok vére folyt el, átik még a vérbe’.
S amint haragja kezd aztán lehülni,
elönti kínja, elenyész a mérge:

de úgy elönti – már-már azon kapja
magát, hogy élte el-elhagyogatja.

Ereje fogytán, nehogy ott leessen,
megáll egy kútfőn – s hogy néki mit adjon,
mitévő s akár mimondó lehessen,
azt sem tudja már ama jó kisasszony.
Meghalni lássa és mit se tehessen?
Messzi a város, s nincs is, kit szalasszon:
hívni derék, vagy pénzért derék orvost
ide, távolba, jaj, de nehéz sor most!

Hasztalan jajdul a kegyetlen égre,
mely ím a gyötrő kínt, a szót se bánja?
„Jaj nekem! Vesztem volna” – kiált végre -
„hajóra szállván, kint az óceánba!”
Szemét Zerbino (jajveszékelésre
szive sajdulván) ama jó leányra
függeszti, kínját férfiasan állva,
mely dönti már-már örökös halálba.

„Így hát szivem” – szólt -, „kérlek, el ne hagyj csak,
holtom után is szeress te még engem:
nem a halál fáj, csak az, hogy itt hagylak,
oltalom nélkül nagy veszedelemben.

Hiszen ha négy fal s pántos-záros ablak
mögött fekhetném végórámmal szemben,

így szólnék:” Nem baj, végórám ha itt van,

hisz’ bizton ér itt édes karjaidban.”

„De mert ki tudja, rossz sors mily kezekre
parancsolt hagynom – esküszóval mondom:
e szájra mondom és e szép szemekre
s hajadra, melyből magam ki se bontom:
pokolra visz most, kínban henteregve,

sötét pokolra ez a szörnyű gondom:
így hagytalak! és nincs amott se lenn ám
ehez fogható átok a gyehennán”.

Szavát a könnyes Isabella hallván,
feje meghajlik, ajka odaszáll a
szegény Zerbino ajkára, halvány
orcája szine, mint a rózsaszál, ha
nem gondolt véle senki: kertek alján
árnyas sövények, árva rózsaszála.
„Már pedig arra, életem” – szólt -, „Hogy ne
vélem kelj útra, ne gondolj sehogyse.

„Szivem, ha ez bánt, nincsen semmi abban,
követlek égbe, vagy pokolkörökre,
lelkünk, mint szikra, egyben el-kipattan,
elindul együtt, s úgy marad örökre.

Szemed ha húnynád, egy szempillanatban
nagy bánatomban én is megtörök, de
ha meg nem ölne, itt most megigérem:
ezzel a karddal ontom én ki vérem.

„De bizom benne, hogy bár élve nem, de
szerencse éri holtan teteminket:
akad jó lélek, ki egymással szembe,
vagy egymás mellé eltemessen minket”.
Azzal lehajlott: mi e bús tetembe’
halál-prédául lélek még keringett,

hadd csókolná fel róla könnyes ajka,
ha csak fuvallat játszanék is rajta.

Zerbino hangja erre visszatért még:

„Kérlek, könyörgök” – súgta -, „ drága Diva,

szerelmedre, mely atyáid vidékét
odahagyatta, mert hívott a szív: ha
szavam parancs még, tőled egyet kérnék:

élj, míg az Isten magához nem hívna.

De véletlen se feledd azt az egyet:

szerettelek, mint ember csak szerethet.

„Isten segít,tán meg is ment, téged ne
érjen erőszak – emlékszel, a bátort
mikor barlangba küldte mentségedre:

Rolandot, ama római szenátort.
Odorik ellen is hogy’ kelt részedre!
s láttad: szavára a tenger se háborg -
hát ha meg is kell halnod, ugy-e, mégis
várd meg: kisebbik rossz lesz úgy a vég is”.

Hallani e bús végszavakat hogy tán
lehetett-é még, vagy érteni jobban -
nem tudom, de mint mécs, olaja fogytán,
élete illó fénye már kilobban.
Arra sincs szó, hogy karjaiba rogyván
im Zerbinója holtra sápadottan,
minő fájdalom csapott át a lánykán,
jéghideg testét kedvesének látván.

A véres testre omolva, szerelmes
hulló könnyének árjában fereszti,
jajongással, mely ott a terjedelmes
hegyet és völgyet ekhózván repeszti.
Arca- s keblének szintúgy nem kegyelmezí.
ezt veri, abba körmeit mereszti,
akár aranyló, meseszép hajába -
úgy szólongatja kegyesét hiába.

Oly dühödésbe dönté zivatarja
szilaj gyászának, s ádáz, sötét kedve,

hogy hullna, dőlne máris itt a kardba,

holt kedvesének rendelését szegve -
ám volt a kútfőn, aki rájárt arra:
remete volt az, aki közelegve
odujából, mely nem volt onnét messze,

nem hagyta, éltét hogy ott még elvesse.

Jóságos is volt ama tisztelendő
férfi, meg aztán elméjébe’ józan,
irgalom volt már, amint megjelent ő,
s szóban, erényben ami szép és jó van.
A bús leánykát inté türelem bő
példáival, s mind példás volt, valóban:

úgy mutogatta, mintegy kistükörben
Ó- és Újszövetség asszonyait körben.

Majd magyarázta: igaz öröm nincsen
másutt, az Úrban egyedül vagyon csak:
a többi mind-mind veszendő és ingyen
reménye földi, mulandó haszonnak.
Addig beszélt így, míg a lányka Isten
nevébe’ ráállt: mélyén a vadonnak,

konok s kegyetlen tervétől elállva,
életét eztán Istennek ajánlja.

Erdőn nem hagyja akkor kegyesét el,

nagy szerelmét és tetemét: úgy véli,
bármerre jár-kél, vele leszen éjjel
s nappal is, lépte a vadont ha méri.
Ők ketten akkor hát a remetével
- erős ember volt, javakorabéli -
Zerbinót rakták bús paripájára,
s erdőn indultak soknapi járásra.

/Ford.: Rónai Mihály András/