Teofilo Folengo: Az Orlandino nyolcadik fejezetéből

Volt egyszer egy kövér prelátus Sutriban
- vagy inkább apáti rangja volt néki? -
fő, hogy ilyen disznó nincs is a lutriban:
januárt ily hízott sertés meg sem éri,
hasát lassan tolta, s minden kis putriban
tudták: templomát is borpincének nézi.

Kár volt pedig, ámbár ráillett e szentre:
ieunium praedicabat pleno ventre.

De épp így formázta ő a vágómarhát,
mit kérődzve hízlal jó meleg istálló,
rég feledve már a gazda kemény markát
s az ekét, mit lephet felőle pókháló:
földnek ereszti fejét s a farkát,
nagy testit úgy vonja – várja a székálló,
aki majd a székben a szegyét s a csontját
becsülettel méri, négy denárért fontját.

Hanem minek bőrin legalább haszon van,
egyben a marhától különbözött oszt’ ám:
mert mikor könnyülni leült ő azonban,
olyan dörgés támadt szelei távoztán,
mint amaz égzengés, melytől a vadonban
Aeneast a hideg kilelte – s hát osztán
ha mely csupa mósusz és ámbra lett volna,
árán felépült vón’ jónehány kápolna.

Ezer dukát árát is szájába tömvén
- ami a hátulján aztán kijött ingyen -,
sültcsirkeszag néki jobb volt, mint a tömjén,
mert tudott zabálni, abban hiba nincsen.
Fűszeres disznóhúst kilószámra döntvén
befelé magába, italból egy pint sem
hiányzott hozzája…Szalonna, felszelt rák:
ezeknek hódolt ő helyetted, Szent Bernát.

Valamint a sólyom lecsap rád, szalonka,

úgy szokott lecsapni e szent lelkipásztor
a piacra, hol hús, hal, avagy szalonna
nem maradt utána egy lat se. Jaj, hányszor
sóhajták Sutriban: „Hej, az asztalon ma
hús megint csak nem lesz! eltünt, mint a kámfor,
griffmadarunk tíz nagy karmának miatta,
mely – mint az Úr Illést – magához ragadta…”

Nehogy kényes bőrét dörzsölje a kámzsa
(s mennyország sem tűr meg kámzsátlan barátot!),
viselt hát alatta bölcsen télbe-nyárba
jóféle inget és egy elmés nadrágot.
S ami azt illeti, az ő tudománya
sem állt máskülönben: polcán sosem állt ott
imakönyv, misszálé s más ily lári-fári,
nec librum peccato originali –

hanem állt ott bőven oldalas, meg sonka,

jó vesepecsenye, borjú szegye, lába,
szárnyas, meg disznóság, hogy ne legyen gondja,
mit tömjön mindennap fenenagy hasába:
vaj, zsír, tojás is volt, s friss zöldség naponta,
petrezselyem, hagyma, cékla meg saláta.
Ez volt a könyvtára, nem holmi szófia:
ez aztán, barátom, a teológia!

Nagy mestered volt ő, ars coquinaria,
te álltál e könyvtár száz polcán, fiókján
száz nyelven is: te és commentaria.
Persze nem mór, héber s görög idiómán,
s toszkán nyelven sem ( mely – Rád mondom, Mária! -
ma már eléri…sőt kezd túltenni Rómán:
büszkén s vakmerőn már a latin fölé száll,
Francesco szava már szebb Tulliusénál):

no de nem, nem…Ha már nyelvről szól az ének,
már inkább marhanyelv incselgett e pappal:
és mivel a nyelvész orcája szinének
megárt a tudomány, mit űz éjjel-nappal,
e szentéltü ember is oly rút kövér lett,

mint ártány, mely magát telefalta makkal -
ám jóegészsége végül mégse csappant,
mert bevett gyógyszernek reggel egy-egy kappant.

Látta őt Orlando egy szép nap, hogy éppen
a piacon egy nagy kecsegét vásárolt:
oly szép kecsegét, hogy nagy tülekedésben
mindenki bámulta, milyen jó vásár volt.
Folyt a népek nyála! de a nagy éhségen
kifogott a szent pap, senkivel se számolt -
s felkopott állak közt az élő pecsenyét,
egészben vitte ő haza a kecsegét.

Elnyelte a halat a pap bő iszákja,
holott rejtezett már száz egyéb jóféle…
Hát akkor Orlando – hátán nehéz zsákja -
egyszer csak ím odasomfordált mögéje,
(Hitted vón’: otthon éhes anyja várja,
lett hát útonálló, gazdagoknak réme.)
Meghúzogatta hát a pap katufrékját:
„Uraságod vón’ itt a plébános? Én hát,

Főtisztelendő Úr, megkérném, hogy hátra
pillantson most – mindegy, hogy egy percig vár-e! -,
nimis sollicita es, o Maria, Maria,
circa substantiam Christi devorare.
Ide a kecsegét! Hány éhes száj várta…
De fel is faljuk most in conumi: már e
halacskából nem kapsz, te nagybélü Sátán!” -
s e szózata közben végigvert a hátán.

„Nem szégyelled magad, adta nagy bendője?
magad fölzabálnád, mi dukál e népnek,
melynek téged vádol hét szűk esztendője,
s melynek havi kosztja a te egy ebéded?
Te merészeled itt bűneid kendője
alatt e balgák közt, kik elnézik vétked,
magad tenni szentnek, mert quo din tonsura
salvatur – hej! – tandem omnis creatura?

„Tudd meg, quod tonsura sok bús rongyszedőnek
okozta vesztét, ki nyomor farsangjába’
világgá ment, s beállt hamispénzverőnek
akasztófavirág latrok barlangjába!
Ebadta disznaja, menj, oldozd fel őket…
Dejsz’ az ülepük is jobb nálad, ki kába
mosollyal cepekedsz, te nagytestü vén eb,
ki – hajh! – szüzességre tetted esküvésed.

„Egybe, bekapnád, mi? hasadba eresztvén,
ezt a jól megtermett, cápányi kecsegét?
Hm…Ily koszton éltek talán a keresztény
szentek? s mivel únták már a sok csemegét,
kitalálták, csak úgy, maguk elmeresztvén,
a zsineget, kámzsát s más ily csecsebecsét?
csak hogy födözze tán csuha, mise, szabály,
ki a szentet adja, s úgy él, mint a nadály?”

…Ily beszéddel támad ez a nemes úrfi
a kövér és koros főpapi személyre:
ám hogy a sokaság kezdett összefutni,
gondolta, odébb áll – s mert némi csekélyke
tüzelőhöz akart már jutni,
s elég dühös is volt, hát helyesnek vélte,
hogy elvegye tőle breviáriumát:
felfűti, s megér majd melege egy imát.

Amannak úgysem kell…De szétszállt a hír: ó,
az Institutákat a főtisztelendő
elveszté! Ellopták! jaj pedig hát mily jó
helyen tartogatta! s épp, mikor elment ő
hitről vitázni in capite: „Divido
sanquinem Christi”, már végképp eldöntendő
sztoikusok vétkét, s hogy in domo Dei
Epikúrnak mégis biztosabb a helyi.

/Ford.: Rónai Mihály András/