Lucian Blaga: A bú s az emlék, mely emészt

A bú s az emlék, mely emészt,
még egyszer visszanézni készt
oda, hol árnyék és nap ont
kései virágillatot.

Az ősznek a gyermeke a lélek.
Itt hagytuk el őt hajdanán,
itt nézte-nézte még soká,
hogy mentél egyedül tovább.

Moccanni sem tud. Él-e vajon?
Csak várt reád, csak várt reád.
Beletörődve adta át
a bénító gyásznak magát.

Itt mutattad egykor a zárt
borostyánkőbeli halált,
a lepkét, mely ott kőre vált:
e kristályba-halt szárnyalást.

/Ford.: Jékely Zoltán/