Madách Imre: Vadrózsák ( részletek)

I

Vad öröm volt, amit eddig éltem,
Kábulás és mámor, semmi más,
Mint ha bánatunkat, hogy feledjük,
Részegítve jár az áldomás,

S hogy szivünknek jaját átkiáltsuk,
Felzengünk egy pajkos éneket,
Elcsitítni véle azt a sírót,
Mint a dajka a kis gyermeket.

Pásztortűz volt minden üdvöm, élvem,
Mely a téli éjben pislogat, -
Elmelegszünk nála, hajh de éltet
A pásztortűz semminek nem ad -,

Mig te jöttél, mint a felkelő nap,
Elhalványult minden fényeden,
Betöltéd a földet, s ámulattal
Új ragyogványt láttam mindenen.

Érezém a rózsa s méh szerelmét,
Érzém, árván, hogy nincs semmi sem.
Szerelem szent lánca a mindenség,
S benne mink is egy kicsinyke szem. -

És mint hogyha megcsókoltad volna
E kebel vadon zengő dalát,
Képzetemben minden e világon
Oly dicsően szelleműle át.

VII

Óh talán bűn is, ahogy imádlak,
Lelkem oltár, melyen képed áll,
És kivűle az egész kebelben
Semmi, semmi más helyt nem talál.

S hogyha képed elhagyná e szívet,
Borzadok, mi űr maradna ott,
Isten s emberektől elhagyottan,
Mint egyházból elpusztult romok.

Óh, de hogy lehetne bűn szeretni,
Istenünknek rendelése az,
Azt tanítja ég, föld, csillag és szél,
Azt tanítja rózsa és tavasz.

Hogy lehetne bűn az, így szeretni,
Tőle jő minden, szűmben mi jó,
Érdemes lehetni birtokodra
Küzd e szív, e fáradt harcoló.

Általad dülének el, leányka,
Szűm hiú, hamis bálványai,
Éretted tanultam még az Istent
Is hálásabban imádani. -

S megtudám, hogy amit dőre keble
Embereknek száz alakra tép,
Mert nem bírja a dicső egészet,
Áldásos erős egy istenség.

S bár te azt gyermekkebled hitével,
Rózsakoszorúba tiszteled,
Én kereszten vérző képletében -
Óva áll ő mindkettőnk felett.

Te tanítál, hogy lelkünk fog élni,
Mert a láng, melyet közénk lehoz,
Nem fér e földnek gyarló körébe
S visszaküzd az üdv sugárihoz.