Tudom: mikor mondtam
ki először életemben, szóval hangosan, emberi élet tanúsága előtt s magam
számára örökké döntően azt, hogy író akarok lenni.
Az édesanyámnak súgtam meg, mikor 1896-ban hazamentem a millenniumi kiállításról.
Én akkor tizenhét éves voltam s hatodik gimnazista Sárospatakon. Szüleim nagyon szegények voltak: apám ácsmester volt, s én büszke voltam a mesterségére, mert urunk Jézus Krisztus apja is ács volt Názáretben...Arról szó sem lehetett, hogy ő engem fel tudjon vinni, vagy küldeni Budapestre, a kiállítást s a fővárost látni...De a lelkemben valami égő szomjúság volt, ahogy Krisztus ment Jeruzsálembe, úgy vágytam a magyarok ezeréves fővárosát látni...Tanítványt vállaltam vakációra s egész nyáron boldogan dolgoztam azért a tíz forintért, ami elég volt az útra...S aztán jött egy pillanat, mikor úgy volt, hogy ezt is fel kell áldozni a családi élet oltárán, s én akkor először életemben szembeszállottam az apai akarattal s az anyám segítségével elértem...elértem, hogy egy esős, borús őszi napon mégis eljutottam a szennybe, füstbe és elázott korteszászlókba öltözött Budapestre, s láttam.
Nekem a külsőségek nem számítottak. Engem a kiállítási tarka bódék meg nem szédítettek. Én kibocsátottam a saját lelkem ragyogó fényét a városra s roppanttá növeltem képét, színét és jelentőségét.
Ilyen érzésekkel mentem haza az édesanyámhoz. S az őszi alkonyban kísértem őt szobáról udvarra, udvarról szobába s minden munkája közben, és beszéltem, beszéltem lelkendezve és nem mérsékeltem magam sem a kritikában, sem a tombolásban. S akkor történt, hogy egyszer az anyám visszaijedt az én különösségemtől...Ah, ismerni kellene ahhoz, ki volt az én anyám...Kis, gyönge testű, szívbajos, szépségnélküli hamupipőke volt, aki lemondott minden női hiúságról, de akinek kemény, fekete szemeiben fanatikus tűz égett, prédikátor őseinek akarata s ősanyáinak mágnásgőgje: hármas isten imádatában vezekelt, mint egy mártírnő, a református vallás, a magyar hazája és hét gyermeke imádatában. Különös és rendkívüli nő volt, aki cseléd nélkül nevelte fel hét gyermekét s a konyhában Aristoteles Politikáját olvasta s minden filozófusokat...
Én még ma sem olvastam Bergsont, ő már régen lelkesített olvasásra. Különös valaki volt, akinek sejtelme sem volt a forintok beosztásáról, de vérző s égő szavakba tudta ostromolni a létezés problémáit. Olyan volt, mintha a csipkebokorban égő tűz lett volna s különösen engem, elsőszülöttet, tudott abban az ifjúkorban valósággal fanatizálni.
És még ő is visszaijedt, visszatorpant attól a szenvedélytől és szertelenségtől, amely bennem a millennium idején kigyúlt. S egy ilyen rapszódikus tombolásom után kérdezte egyszer, összetöppedve s maga elé dermedve:
- Mi lesz belőled, fiam?
S én, aki már öt éve biztosan tudtam, mi leszek, de oly mélyen őriztem a titkot, mint valami szentséget és soha senkinek a legtávolabbról is, a célzás legcsekélyebb őszinteségével sem ismertem be: most a nyakába hajoltam az anyámnak s a fülébe súgtam, egész halkan és egész rémült boldogsággal:
- Író akarok lenni...
És elfutottam, ki a szabadba, a mezőre, remegve...
Mit jelentett nekem ez a szó, s ez a cél?
A legtöbbet, amire én s az ember képes lehet. Nekem az írás az élet minden gazdagságát jelentette: magát az életet. Az életet összes hegyeivel és völgyeivel, felhőivel és óceánjaival s az emberi életet, minden akciójával, filozófiájával, s népmeséivel és absztrakt tudományaival. Együtt vettem és adtam s éltem valóban mindenkor írásban az egész életet, a napsugártól a tömlöc sötétségéig, a magános szív boldog szenvedésétől a tömegek viharáig. Nekem valóban sokat adott az írás, mert én nem egy életet éltem át, hanem mindig úgy éreztem, ezer s ezer s ezerformájú életet. Kaptam, átéltem s továbbadtam. Mindig, mintha az egyetemes élet közlője volnék az egyetemes emberiség számára. Ha írok, sohasem látok egyetlen arcot: az emberiség arca van előttem, mintha az emberiség szíve figyelne rám. Úgy érzem, az élet lámpása vagyok s szavam közvetlen a világűrbe száll, mint a napsugár s akin megáll, annak fényesnek kell lennie a rávetített igazságtól...Már akkor, egészen ifjan, tudtam, éreztem, hogy sohasem fogok tudni mást tenni, mint átadni magamat az érzelmeknek: az örömnek, a szenvedésnek, a lelkesedésnek és felháborodásnak s mindenekfölött a magam áldozatos odaadásának...Hogy sohasem leszek pártoknak, csoportoknak az embere, de a magam fajiságán keresztül: az Ember..
Nekem ez volt az Írás. Nekem arra kellett az írás, hogy ember lehessek.
S ha az édesanyám most idenéz s újra azzal az ijedt anyai szerelemmel, féltéssel, e világnak kis bajaitól való életremegéssel kérdi:
- Fiam, mi lesz belőled?
Ma is csak azt rebegem a fülébe:
- Anyám, író szeretnék lenni.
Az édesanyámnak súgtam meg, mikor 1896-ban hazamentem a millenniumi kiállításról.
Én akkor tizenhét éves voltam s hatodik gimnazista Sárospatakon. Szüleim nagyon szegények voltak: apám ácsmester volt, s én büszke voltam a mesterségére, mert urunk Jézus Krisztus apja is ács volt Názáretben...Arról szó sem lehetett, hogy ő engem fel tudjon vinni, vagy küldeni Budapestre, a kiállítást s a fővárost látni...De a lelkemben valami égő szomjúság volt, ahogy Krisztus ment Jeruzsálembe, úgy vágytam a magyarok ezeréves fővárosát látni...Tanítványt vállaltam vakációra s egész nyáron boldogan dolgoztam azért a tíz forintért, ami elég volt az útra...S aztán jött egy pillanat, mikor úgy volt, hogy ezt is fel kell áldozni a családi élet oltárán, s én akkor először életemben szembeszállottam az apai akarattal s az anyám segítségével elértem...elértem, hogy egy esős, borús őszi napon mégis eljutottam a szennybe, füstbe és elázott korteszászlókba öltözött Budapestre, s láttam.
Nekem a külsőségek nem számítottak. Engem a kiállítási tarka bódék meg nem szédítettek. Én kibocsátottam a saját lelkem ragyogó fényét a városra s roppanttá növeltem képét, színét és jelentőségét.
Ilyen érzésekkel mentem haza az édesanyámhoz. S az őszi alkonyban kísértem őt szobáról udvarra, udvarról szobába s minden munkája közben, és beszéltem, beszéltem lelkendezve és nem mérsékeltem magam sem a kritikában, sem a tombolásban. S akkor történt, hogy egyszer az anyám visszaijedt az én különösségemtől...Ah, ismerni kellene ahhoz, ki volt az én anyám...Kis, gyönge testű, szívbajos, szépségnélküli hamupipőke volt, aki lemondott minden női hiúságról, de akinek kemény, fekete szemeiben fanatikus tűz égett, prédikátor őseinek akarata s ősanyáinak mágnásgőgje: hármas isten imádatában vezekelt, mint egy mártírnő, a református vallás, a magyar hazája és hét gyermeke imádatában. Különös és rendkívüli nő volt, aki cseléd nélkül nevelte fel hét gyermekét s a konyhában Aristoteles Politikáját olvasta s minden filozófusokat...
Én még ma sem olvastam Bergsont, ő már régen lelkesített olvasásra. Különös valaki volt, akinek sejtelme sem volt a forintok beosztásáról, de vérző s égő szavakba tudta ostromolni a létezés problémáit. Olyan volt, mintha a csipkebokorban égő tűz lett volna s különösen engem, elsőszülöttet, tudott abban az ifjúkorban valósággal fanatizálni.
És még ő is visszaijedt, visszatorpant attól a szenvedélytől és szertelenségtől, amely bennem a millennium idején kigyúlt. S egy ilyen rapszódikus tombolásom után kérdezte egyszer, összetöppedve s maga elé dermedve:
- Mi lesz belőled, fiam?
S én, aki már öt éve biztosan tudtam, mi leszek, de oly mélyen őriztem a titkot, mint valami szentséget és soha senkinek a legtávolabbról is, a célzás legcsekélyebb őszinteségével sem ismertem be: most a nyakába hajoltam az anyámnak s a fülébe súgtam, egész halkan és egész rémült boldogsággal:
- Író akarok lenni...
És elfutottam, ki a szabadba, a mezőre, remegve...
Mit jelentett nekem ez a szó, s ez a cél?
A legtöbbet, amire én s az ember képes lehet. Nekem az írás az élet minden gazdagságát jelentette: magát az életet. Az életet összes hegyeivel és völgyeivel, felhőivel és óceánjaival s az emberi életet, minden akciójával, filozófiájával, s népmeséivel és absztrakt tudományaival. Együtt vettem és adtam s éltem valóban mindenkor írásban az egész életet, a napsugártól a tömlöc sötétségéig, a magános szív boldog szenvedésétől a tömegek viharáig. Nekem valóban sokat adott az írás, mert én nem egy életet éltem át, hanem mindig úgy éreztem, ezer s ezer s ezerformájú életet. Kaptam, átéltem s továbbadtam. Mindig, mintha az egyetemes élet közlője volnék az egyetemes emberiség számára. Ha írok, sohasem látok egyetlen arcot: az emberiség arca van előttem, mintha az emberiség szíve figyelne rám. Úgy érzem, az élet lámpása vagyok s szavam közvetlen a világűrbe száll, mint a napsugár s akin megáll, annak fényesnek kell lennie a rávetített igazságtól...Már akkor, egészen ifjan, tudtam, éreztem, hogy sohasem fogok tudni mást tenni, mint átadni magamat az érzelmeknek: az örömnek, a szenvedésnek, a lelkesedésnek és felháborodásnak s mindenekfölött a magam áldozatos odaadásának...Hogy sohasem leszek pártoknak, csoportoknak az embere, de a magam fajiságán keresztül: az Ember..
Nekem ez volt az Írás. Nekem arra kellett az írás, hogy ember lehessek.
S ha az édesanyám most idenéz s újra azzal az ijedt anyai szerelemmel, féltéssel, e világnak kis bajaitól való életremegéssel kérdi:
- Fiam, mi lesz belőled?
Ma is csak azt rebegem a fülébe:
- Anyám, író szeretnék lenni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése