Még az igazságos
Mátyás is csinált egy nagy igazságtalanságot, amikor heves, ingerlékeny
természeténél fogva ide záratta anyai nagybátyját: Szilágyi Mihályt.
Valószínű is, hogy
megbánta mindjárt, de azt már mégsem tehette meg, hogy rendeletét, ha egyszer
kimondta, visszavegye.
Szilágyi Mihály
uramnak pedig annál is inkább rosszabbul eshetett ez a fogság, mert saját
gyámfia záratta el és éppen a saját várába, amelyet sógorától, a nagy Hunyadi
Jánostól kapott.
Ahol, mint úr
járt-kelt azelőtt, most ott rabul kellett élnie. Mégis keserű sors!
Ámbátor igyekeztek
azt megédesíteni, amennyire lehetett, a saját volt emberei. Lábatlan Gergely
várnagy uram mindig levett kalappal beszélt a rabbal s bizony a szakács se
csinált egyebet egész nap, minthogy sütötte, főzte neki a jobbnál jobb
ennivalót.
Sőt szakács uramnak
voltak magasabb tervei is ( azelőtt a szakácsok voltak a nagy politikusok, nem
a csizmadiák).
Egyszer odakünn
járkálván, nagy lihegve és ijedt arccal rohant be a várudvarra:
- Itt a török! Jaj, itt
a török!
- Nosza fegyverre
gyorsan – kiáltja a vitéz Lábatlan Gergely s kirohan őrségével veszett fejjel,
hogy ő a török ellen mégyen.
Török azonban nem
volt a környéken sehol, hiába nézték a világ mind a négy tájéka felől.
A várban nem maradt
más benn, csak a rab és a furfangos szakács. A szakács fogja magát,
összecsattantja a nehéz várkapukat, becsukja belülről és viszi a kulcsokat
Szilágyi Mihálynak.
- Elfoglaltam uram a
várat számodra. Ezennel úr vagy fölötte és szabad. Védeni fogjuk magunkat!
S ezzel elbeszélte
Szilágyinak az elmés fortélyt, ki felette nevetett azon.
- Bolond dolog lesz
belőle! Egy várőrség, amelynek a saját várát kell bevennie!
E pillanatban kürt
harsant meg a kapu előtt.
- Micsoda, már itt
vannak? – mond a szakács élénken fölugorva. – Lemegyek, tudtukra adom, hogy
nincs szándékunk kapitulálni.
Kisvártatva
felszaladt ijedt képpel.
- Nem ők vannak itt,
hanem egy királyi csatlós. Beeresszem-e?
- Minden esetre, hadd
lássuk, mit akar. Hátha éppen az én kivégeztetésem rendeli el ismét „az a
gyerek”? Hanem kösse le kegyelmed a fehér kötényét, mert nem tudom mit fog
képzelni felőlünk.
A királyi küldöttet
beeresztette szakács uram a néma, kihaltnak látszó várudvarba.
- Lábatlan Gergelyhez
hozok parancsot a királytól. Vezessen kegyelmed őhozzá.
A szakács fölvezette
Szilágyihoz.
- Mit üzen a király? –
kérdé mohón Szilágyi.
- Azt üzené, hogy a
nagybátyjára jól vigyázzon kegyelmed, nehogy valami baja essék: mert a király
szíve szeretettel hajlik az öreg úrhoz, szeretné már ölelni minél előbb, de
végre is király a király, ő nem alázkodhat, óhajtaná hát kegyelmedtől, ha
apródonként szép szóval, beszéddel hajlítaná az öreg urat feléje…
- No, no, no – dörmögé
az öreg Szilágyi elfordulva, hogy a könnyeit letörülgesse, majd ismét a királyi
szolgához fordult: - Mondd meg a királynak, megteszek amit tehetek, de bizony
nehezen fog menni a dolog, mert makacs az öreg, nagyon haragszik, ámbár ő is
nagyon szereti a királyt.
E pillanatban óriási
zenebona keletkezett kívül: rengett, kongott a kapu a dárdaütésektől s egész
felhallatszott a zsivajgás. Most jöttek meg Lábatlanék s képzelhetni, mennyire
elcsodálkozának, amikor a kapukat zárva találták. „Bizonyosan elaludt az a gaz
ételkotyvasztó.”
Végre megjelent a
potrohos szakács a várfalon.
- Bolonddá tett kend
bennünket – kiáltja rá szemrehányóan Lábatlan Gergely. – Hát hol az ellenség,
amiről beszélt?
- Az ellenség – mond a
szakács – ehol van ni. Én vagyok az ellenség Lábatlan uram, érti-e már?
- Hogy-hogy?
- Hát úgy, hogy ez a
vár a Szilágyi Mihály uram vára, kegyelmednek pedig tágasabb odakünn.
Káromkodott erre
nagyokat Lábatlan, de bizony be sem is eresztette volna vér nélkül a szakács,
ha maga Szilágyi nem jön le s nem parancsolja meg.
Minek lett volna most
már a kötekedés, ha úgyis biztos a kibékülés a királlyal, mely csakugyan
megtörtént nemsokára. Szilágyi Mihály holta napjáig bírta Világost, s sokra
becsülte a hű szakácsot. (…)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése