Miron Radu Paraschivescu: Zaki

Fúj a szél a város szélén,
a keserű szívek mélyén:
átjár a cigánytelepen,
át a bánatos szíveken,

könnyű tavaszi szellő fúj,
jószagú kisasszonyokról.
Fújjatok csak bátran, szelek,
nem törődik már veletek
a telep sok cigánylánya,
kinek ajka piros mályva!
Az egész sort átjárhatod,
nem enyhíted a bánatot,
s nem apasztod a könnyeket,
melyek Zakiért ömlenek!

Azt mondták, hogy nagy bunyós volt,
nem láttam hozzá hasonlót:

kamelték a pénzdobásnál,

bicskázásnál, piálásnál,

mindenben ő volt a császár.

Mert nem volt olyan lány egy se,
aki nem volt beléesve:

és a telepi asszonyok
ágya mind rá vágyakozott.
Szép mandulaszemét sokan
nézegették bánatosan,

s olyan szép hangon dalolt,
mindenki belébomolt
- klassz vásári fiú volt.

Mikor járta a telepet,
mint egy bojár, úgy lépkedett,
ringatózott komótosan,
buktak is utána sokan.

Ha kedve volt verekedni
(ellensége volt seregnyi),
reszketett tőle mindenki,

mert míg késed megtaláltad,
kioltotta a lámpádat.

Nem volt párja a környéken:

függőt hordott a fülében,
s felgyűrűzött ujjain
ragyogott a szép rubin.

Ha éjjel hazaballagott,
olyan lágyan dúdolgatott,
mint az őszi szellő, amely
a szíveket hervasztja el,
mint a csillag, mely az égen
pislog fényes remegésben.

Ez volt Zaki, a nagy vagány:
senkitől se rezelt be ám,
nem került ki senki fiát,
pedig milyen rossz a világ!

S ahogy egy tavaszi este
ballagott ki a telepre,
egy apróbb termetű cigány
lopva haladt Zaki után:
- Zaki komám, adj egy bagót!
S míg ő zsebében kutatott,
kurta kezével a gyáva
nagy kést merített a husába.

Zaki egy kicsit megingott,
de még olyat kanyarintott,

hogy a csávó nyögni sem fog.

Sírás hallik az utcáról,
csődület gyűl, s arra bámul:

hogy a vére úgy bugyborog,

mint a hordóból a borok.

Fehérnépség csődül össze,
hogy a sebét bekötözze,
de ő sehogy sem akarja,
magát egyenesen tartja,
még rá is gyújt egy szivarra,
száját mosolyra rándítja:
- Tán csak nem öl meg egy bicska?
Amíg ti mentőket hívtok,
addig egy cigit elszívok!
Zaki ilyen erős szív volt.

Ámultak mind a cigányok,

köztük beggyezők, vagányok,

és a kővé meredt romnyik,
visszafojtva zokogott mind.

De a csávók mind azt lesték,
hogy végtére összeessék,
ám ő áll, akár a szikla,
és a hasára szorítva,

nadrágszíján tartja kezét:

járkál, büszkén néz szerteszét,
mintha nem érezné sebét.

A fellegek közül kibújt,

piros bazsarózsa a hold:
az árnyas sikátorokban
egy-egy szellőcske megmoccan,
sóhajjal tölti a csendet.
De a mentők késlekednek…

Előbb lekucorog térdre,
aztán elterülve hallgat,
válla nekidűl a falnak.

Örültek a csávók ennek,

mégis jóságot színleltek:
- Mondd csak, a szúrást még érzed?
De szeme semmibe nézett.
- Nincs kedved a pénzdobáshoz?
De ő süketnémát játszott.
S hogy a lányok hozzáértek,
visítottak – teste jég lett.
De hogy a mentők kiértek,

szájában még szivar égett.

Jajgat a szél, könnyek hullnak,
a bátor szívért búsulnak.

Gyászoljuk hát sűrű könnyel,
mert a friss tavaszba tűnt el,
a csillogó víztükörrel,
az elszálló szivarfüsttel.

Salold versem, messzi hordjad
Zakit – a vagány halottat!

/Ford.: Tóth István/