I.
Mesebeli kis királylánynak
Egyszer egy vágya támadt:
Szerette volna megtekinteni
A körülfekvő tájat.
Édes apjának esengett százszor,
Könyörgőn, sirva kérte,
De hasztalan hullt szeme harmata,
Mert célját el nem érte.
"Ne vágyj ki, édes kis gyöngyvirágom,
Ezer baj ér ott téged!
Vad tör reád az erdő mélyiből,
Amikor nem is véled.
Gyorsan rohanó folyó habjai
Enyelegve, szépen hivnak,
Hátha téged is ott ér a halál,
Ölén az örvénysírnak?
Viharfelhőknek sötét kebelét
Széttépi majd az orkán,
Villámot lövel és dörög vadul,
Ahogy kifér a torkán.
Gyönge vagy te még, miként a harmat
Nyiló virágok kelyhén,
Azt, ami künn van, ne lásd meg soha
S boldogabb leszesz, mint én!
Lásd! itt e várban öröm vesz körül,
Boldogság napod, éjed,
Százan figyelnek egyetlen szódra,
Mindenki szolgál néked.
Van selymes ágyad, aranyos ruhád,
Játékod is, de mennyi!
A boldogságért nem kell tenéked
Ki, a világba menni."
II.
A várból egy szép nyári délután
Észrevétlenül kisurrant a lányka,
És régi vágya egyre messzebb üzte:
Az ismeretlen, álmodott világba.
Futott, futott, nem nézve hátra sem,
A nap mosolygott rá szerelmesen.
Virágos réten tarka pillangókat
Üzött vidáman egy csapat gyerek,
Mezitlábos kis parasztfiuk, lányok,
Mind oly boldog volt, dalolt, nevetett.
Borúnak, árnynak nem volt híre sem,
A nap mosolygott fénylőn, kedvesen.
Csacska csermelynek enyhitő vizében
Fürgén uszkáltak a kicsiny halak
És a madárkák oly szépen daloltak
A napsugaras kéklő ég alatt.
Erdei vadnak nem volt hire sem,
Báránykák játszottak ott szerelmesen.
Önkéntelenül ráragadott a jókedv
A csudálkozó kis királyleányra:
Csak azon vette egyszer magát észre,
Hogy a körtáncot ő is vigan járja.
Az arc piros lett, ragyogó a szem,
Ilyen boldog nem volt sohasem.
De alkony borult a viruló tájra,
A nyáj hazatért, elült a madár:
Elszéledtek mind és ő búsan nézte,
Hogy a kis sereg már jó tova jár.
Föltünt a hold is a tiszta égen,
S bámulta a lányt bohón, kedvesen.
Szellő sem rebbent, mély nyugalom karja
Tartotta fogva a természetet,
Csak egy-egy bagoly huhogása hallott
S csörögve a kis csermely sietett.
Nem volt itt csinált pompa, csillogás,
De mégis minden oly szép volt, csodás.
A kis királylány hosszan elmerengett,
Ártatlan lelke nem értette meg:
Mért nem lehet ő is olyan boldog,
Mint azok a kis játszó gyermekek?
Hiába vette körül fény és pompa,
A szive őt egy szebb világba vonta.
Királyné lett a kis királyleányból,
De soha-soha nem értette meg
A jajt, a könnyet, mit előtte sírtak
Szegény meggyötört, árva emberek.
Örök hite lett, hogy künn szebb világ van,
Mint a királyi fényes palotában.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése