Octavian Goga: Minálunk

Minálunk vannak fenyvesek
s füves zöld-selymű tájak,
és annyi lepke van felénk,

s a házban annyi bánat!
Dalos idegen madarak
szavunk hallgatni jönnek.
Virágok vannak itt s dalok,
és könnyek vannak, könnyek…

Minálunk égőbb s tüzesebb
a nap a méla égen,
pedig a hajnalt nem nekünk,
másnak ragyogja régen.

Nálunk az erdők sűrüje
borús regéket őröz,
és jajt sodor a bús Maros,
és jajt a három Kőrös.

Minálunk nők könnyek között
pörgetnek gyapjas orsót.
Apa s fiú kart karba ölt,
s úgy átkozza a sorsot.

És részvevő egünk alatt
a nótánk egyre lágyabb,
mert énekünk ha felzokog,
minden szem könnybe lábad.

Minálunk pilleszárnyakat
szelíd szelek kavarnak,

és könnyeinkből leng alá
rózsákra sűrü harmat.
Testvéreink a vén hegyek,

és sírnak és sikoltnak,
s mély könny növeszti habjait
az ősi lomha Oltnak.

Rgy vágyunk van s be nem telik!
Sok szenvedés foganta,

s keservei közt sokasult
apák s az ősök hantja…
Időtlen idők óta ég
szivünkben ősi kínja,
s hull könnyünk forró zápora
vágyott bús tájainkra.

/Ford.: Szemlér Ferenc/