Tudor Arghezi: Őszi lélek

Nappalok, szép fehérek, íme eltüntök halkan,
Akár a lapát nélkül elúszó ladikok,

Homály a parton, árva csillag a hült magasban:

Az éj kriptáját őrző gyérlángú mécs, titok.

Eljön az este végül, a dúlt élet sorára,

Se emlékkel, se széllel, se hanggal nem rokon.
Tegnap elment egy bárka, ma másik megy utána,
Mint keskenyke hasítás a kis hullámokon.

Az űrbe bár egyetlen trombita szava ütne!
A vizen bár egyetlen hullámot tépne fel!
De nem. A meder néma, a víz égi fény tükre,
Az őr bátorodik csak, az őr, az énekel.

Ha kő lennék, mit véső hosszában faragott,
A szótlan öröklétet várnám oldalra döntve,
Tartaná nyugalommal vállam a templomot,
Amelynek grádicsául szegődtem el, örökre.

/Ford.: Nagy László/