Tudor Arghezi: Töredelem

Az éj mi sűrű s mi bús odaki!
A föld szivére ütött valaki.
Jár valaki, vagy rémlik, mintha járna.

Ily sötétben vaj’ ki járhat,
Midőn se holdfény, se semmi fáklya:
Ki ütődött megint a kerti fának?
Léptek nélkül, zaj nélkül ki őgyeleg,
Mint a kóbor szellemek?
Kicsoda vagy hát, válaszolj már.

Honnan jössz és a kertbe hogy lopóztál?
Anyám, te vagy, látod-e, félek,
Jóanyám, te drága lélek,

Meguntad a föld alatt.
Itt senki sem maradt,
Elmenének mind, hogy elmentél,
Elaluvának, mind te,
S rájuk szállt az éj.
Itt már mindenki holt,
Burkus is világgá kóborolt,

S elhullt,
Elasztak a tengeri-szárak,
A bazsalikom s az eperfa kiszáradt.
Messze a hold ereszére repültek
A füstifecskék is, mind tovatűntek,

A méhkasok is árvák,
Vörhenyesek a nyárfák.
A házak bedőltek. A kerítés kirohadt.
Jaj, a kertben ki osonhat,

S kicsoda állt meg ott?
Ki vagy? S mit akarsz?
Hogy mint mesében, lábatlan suhansz?
Ki sem lakik itten
Tizenkét éve már…
S engem hóhérolt tüske meg hínár…
Meghalt már a házkapun a szám is,

S a csengettyű s a kilincs, meg a kulcs.

Ki-tudja-hogy ki is lehet az ottan,

Ki sosem volt itt és most jő nyugodtan,
S néz rám a sötétségből titokban,
S minden gondolatom látva látja.

Jaj! Ki az hát ott a sötét ruhába?

Saját húsával házfalat ki vájt,
S ujjával, mely szegsovány
Az én sebeimbe nyilallón?
Ki áll az éjben koldusként, leverten?

S mint a hamu, oly érdes a nyelvem.
Nem megyek tovább e helyről.
Szomjas vagyok, nyiss ki, szomszéd.
Nézd a vért és nézd a dicsfényt.
Nézd a mannát, nézd a mérget.
Most szöktem el a Keresztről.
Végy karodba s rejts el engem.

/Ford.: Jékely Zoltán/