2014. február 5., szerda

Pap Endre: Dévénynél



Kelet felé vagyon erdőkkel szép hazám,
A sors kívánta úgy, s nyugatra távozám,
A gyenge meghajolt.
Melyet megjártam én, oly hosszú volt az ut,
Megőszül a felleg, míg onnan erre jut,
Mely akkor barna volt.

Nyilnak parti rózsák, élnek és elhullnak,
Mióta napjaim föl már nem vidulnak,
S olyan rideg vagyok.
Körültem mozganak megannyi emberek,
De én azok közül egyet sem ismerek:
S bánatra mennyi ok!

Hijában faggatom e zajló életet,
Hijában kezdem el a vidám éneket
Dalolni enyhemül:
Csak mindig régi kép, csak mindig régi kor.
Emlékeim, s a sors, mely mindent eltipor,
Kelnek gyötrelmemül.

Fáradva jön a szél hazám határirul!
Ottan szerettem én, hallgatva, boldogul,
Mint senki nem szeret.
Nyujtsa a teremtő a hársnak éveit,
Mely födte a leány legelső könyeit,
Midőn fogánk kezet.

S midőn az esthomály halmom fölé terült,
S a völgynek csendében föl bájosan zendült
Falunk kis harangja.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
- - - - - - - - - 

Oh, nincs arra szó, és én nem mondhatom,
Mért vonz hazám felé minden indulatom,
S e vágy el nem hagyott?
Minden vidéknek van hársa, völgye, halma,
De nincsen e szívnek, nincs sehol nyugalma,
Csak ott...csak ott...csak ott!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Szeretettel köszöntök
Minden kedves böngészőt!





"Legjobb lenne hallgatni,
nem mozdulni,megállni,
nem érezni és nem látni?,
de akkor elfelejtenék embernek lenni!"
jazsoli5