Kelet felé vagyon erdőkkel szép hazám,
A sors kívánta úgy, s nyugatra távozám,
A gyenge meghajolt.
Melyet megjártam én, oly hosszú volt az ut,
Megőszül a felleg, míg onnan erre jut,
Mely akkor barna volt.
Nyilnak parti rózsák, élnek és elhullnak,
Mióta napjaim föl már nem vidulnak,
S olyan rideg vagyok.
Körültem mozganak megannyi emberek,
De én azok közül egyet sem ismerek:
S bánatra mennyi ok!
Hijában faggatom e zajló életet,
Hijában kezdem el a vidám éneket
Dalolni enyhemül:
Csak mindig régi kép, csak mindig régi kor.
Emlékeim, s a sors, mely mindent eltipor,
Kelnek gyötrelmemül.
Fáradva jön a szél hazám határirul!
Ottan szerettem én, hallgatva, boldogul,
Mint senki nem szeret.
Nyujtsa a teremtő a hársnak éveit,
Mely födte a leány legelső könyeit,
Midőn fogánk kezet.
S midőn az esthomály halmom fölé terült,
S a völgynek csendében föl bájosan zendült
Falunk kis harangja.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
- - - - - - - - -
Oh, nincs arra szó, és én nem mondhatom,
Mért vonz hazám felé minden indulatom,
S e vágy el nem hagyott?
Minden vidéknek van hársa, völgye, halma,
De nincsen e szívnek, nincs sehol nyugalma,
Csak ott...csak ott...csak ott!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése