Nézd a vidéket a mulás szinében,
Rózsáit vesztve mily kopár a domb:
Szél zúg az erdőn víg ének helyében,
S fáján bucsúzó félben ing a lomb.
Már égi útján a nap is elfáradt,
S mitőlünk mindig távolabbra jár:
Folyóink partján a virág elszáradt,
Elköltözött szebb tájra a madár.
Enyészik minden: puszta már hegy és völgy,
Reájok szürke szemfedél borul.
Sírhalma lett saját diszének a föld,
S fölötte égen gyászfelhő vonul.
Üdvözlégy nekem változás hazája!
Az elmulás vigasztalásra von,
Mint a tavasznak legvirágosb fája
Oly gazdag volt szívem is egykoron.
S legszebb virágim egy napon lehulltak,
Sirattam az elhervadt koszorút:
De itt hol annyi diszek elvirultak
Könnyülni érzem ezt a földi bút.
Hiszen a fátyol, mely keblem takarja,
Elfoszlik majd, s a szív enyhet veszen,
Mert lám az ősznek pusztitó viharja
Szellő volt egykor, s ismét az leszen.
Ifjú tavasszal visszatér a gólya,
A gyászoló föld új pompára kél:
Mért fogyna el a szív religiója,
Míg a természet váltva szint cserél!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése