Akarnám, hogy felejteném el
A mult időt, s szerelmedet:
De hasztalan küzdök szívemmel
Mindig a mult felé vezet.
Pedig mit ér a tépelődés:
Csak elmuló örömre int:
Egy perc világa a kebelben,
S utána elborúl megint.
Ülvén itt a sziklák tövében
Titkos bánat veszen körül:
Míg a multaknak tengerében
Szépséges arcod felmerül.
Felhőkkel terhes éjszakára
A tiszta hold ekként jön el,
S a mint mosolyg szemed sugára,
Elárad fényben a kebel.
A rég multak mind visszajőnek,
Melyeknek lánca elszakadt:
Az első tűz, az első ének,
Mely a szív mélyéből fakadt.
A pillantást is újra élem,
Eltünt korom ama javát,
Midőn lánggal, könyűvel a szem
Ráhagyta a vonzat szavát.
Azt a beszélő könyet látom
Lefutni arcodon megint,
MInőt a szomjazó virágra
Az égiek kegyelme hint:
Az a tiéd szívemre hullott,
És fölnevelte a reményt.
Áldást igért pályánknak atyja,
Kedvelte a szent érzeményt.
De elhalt a remény vezére.
Elnémult ajkadon a hang.
Hallók a sir örök csendére,
Mint szólt föl a lélekharang.
Leszállt hűs, barna földbe a szent:
Áldást nem mondhatott reám.
És minden álom messzeröppent,
Mint egykor rólad álmodám.
Akarnám, hogy felejteném el
A mult időt s szerelmedet:
De nem küzdök többé szivemmel,
Őrizze szent emlékedet.
Hadd legyen annyi éldelése
Az ifjuságnak évein,
Hogy örömét érezze ismét,
És fájjon veszteségein.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése