Pap Endre: Vándordalok

Emlékezés Csekére

Hol zúgva elfoly árja a Tiszának,

Állsz csendben, egykor dallal telt vidék!

Eszembe régi napjaid jutának:

Légy áldva, én öledből eljövék.

Nem pálya intett, szív nem volt vezérem:

A sors csapása hajtott engemet:

O, e csapást én szóval föl nem érem,

Megmondja a sir, mely mindent temet.

Útamnak társa kín és gyötrelem volt.

Ottan nőttem fel, ott reméltem én:

De a vezérfény többé nem világolt:

S egymás után eltűnt minden remény.

Egy fát kerestem, hogy nevét fölirjam,

Ki ott maradt még a bús szigeten:

De könyem nem volt, hogy magam kisírjam,

S így indulék el gyászösvényemen.

Jártam, mint eszköz, melyet gép igazgat:

Vendég levék hideg lények között:

A nagyvilágban nem vártam nyugalmat,

S magányt nem lelt, kit sorsa üldözött.

A gyors idő járt: csillag hullt, s kiégett:

Utána ősznek tél uralkodott:

Láncot lerázta végre a természet,

S ifjú szellőnek új lombot hozott.

E változásban lassan elnyugvának

Első fájdalmim a vesztés felett.

Csak a szív nem lel tájékot magának,

Ha lángra gyúl, ha érzi, hogy szeret.

És szenvedek. S e benső bajvivásban,

Bármerre járok, hűn emlékezem

Rád, szentelt sirdomb, füzek alkonyában

S pillantatidra, első szerelem!

Ott volt világa dalnak és kebelnek!

Ekkép gyakorta felsohajtozom.

S szememhez ím a könyek útat lelnek,

Melyet rég zárva tart a fájdalom.

És könyeimben én enyhet találok,

E köny adója emléktek vala:

Halványak voltak képek és virágok,

Szívemben már szint nyernek általa.