Emlékezés
Csekére
Hol zúgva elfoly árja a Tiszának,
Állsz csendben, egykor dallal telt vidék!
Eszembe régi napjaid jutának:
Légy áldva, én öledből eljövék.
Nem pálya intett, szív nem volt vezérem:
A sors csapása hajtott engemet:
O, e csapást én szóval föl nem érem,
Megmondja a sir, mely mindent temet.
Útamnak társa kín és gyötrelem volt.
Ottan nőttem fel, ott reméltem én:
De a vezérfény többé nem világolt:
S egymás után eltűnt minden remény.
Egy fát kerestem, hogy nevét fölirjam,
Ki ott maradt még a bús szigeten:
De könyem nem volt, hogy magam kisírjam,
S így indulék el gyászösvényemen.
Jártam, mint eszköz, melyet gép igazgat:
Vendég levék hideg lények között:
A nagyvilágban nem vártam nyugalmat,
S magányt nem lelt, kit sorsa üldözött.
A gyors idő járt: csillag hullt, s kiégett:
Utána ősznek tél uralkodott:
Láncot lerázta végre a természet,
S ifjú szellőnek új lombot hozott.
E változásban lassan elnyugvának
Első fájdalmim a vesztés felett.
Csak a szív nem lel tájékot magának,
Ha lángra gyúl, ha érzi, hogy szeret.
És szenvedek. S e benső bajvivásban,
Bármerre járok, hűn emlékezem
Rád, szentelt sirdomb, füzek alkonyában
S pillantatidra, első szerelem!
Ott volt világa dalnak és kebelnek!
Ekkép gyakorta felsohajtozom.
S szememhez ím a könyek útat lelnek,
Melyet rég zárva tart a fájdalom.
És könyeimben én enyhet találok,
E köny adója emléktek vala:
Halványak voltak képek és virágok,
Szívemben már szint nyernek általa.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése