El-elnézem sötét keresztfád
És sorsod szánni úgy tudom,
Eszembe jutván: mily halálban
Haltál meg édes Krisztusom.
Milyen hiában folyt ki véred
Az embereknek bűneért,
S a megváltás tragédiája
Milyen fonák egy véget ért.
Öltél szerény köntöst a népnek
Hirdetted nagy eszméidet,
Úgy rábeszéltél a szivükre,
Oltád beléjük uj hited.
- És lám: az ember, hogy haladdal
És kenyereddel jóllakott,
Megéljenzett, - oszt' elfelejté
Minden fényes szónoklatod.
Mert nem lett jobb, erényesebb, - sőt
A bűn lejtőjén ment tovább,
Tanaidból csinált magának
Körmönfont filozófiát:
" Ha a megváltás műve kész már
S minket végkép megtisztita,
Minek a szent erényes élet?"
- Ez ám a tiszta logika.
Meglévén a kontó fizetve
Előre minden lélekér',
Folyik a dőzsölés pogányúl,
Benne gazság gazságot ér:
Hogy nem látni már semmi szépet
És nem hallani semmi jót...
Lásd, édes Krisztusom, mivé lett
A te áldott, nagy missziód.
Tán vigasztalja nagy szived, hogy
Halálod megváltá nemünk',
S elég, ha azt nekünk, a jóknak
Sikerül megérdemlenünk...
Ah, de mit ér! halálod nem vett
Le nyakunkról semmi bajt,
Hiszen végül magunknak is csak
Meg kell magunkért halni majd!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése