Mikor halálán volt e tájék,
- Bolyongva rajta szerteszét, -
A múlt ősszel én fogtam itt le,
Az utolsó virág szemét.
Felhős borongós volt az égbolt,
Sápadt a reszkető levél,
S az erdő egy nagy gyászjelentés:
Hogy ah, a nyár többé nem él!
Végkép kifosztva mindenedből,
Ki akkor is veled maradt,
Biztatva új, lombos tavasszal,
A néma, csüggedt fák alatt:
Ím, újuló erdő! - barátod, -
Most ébredésedet lesem,
S szemed első nyilatkozását,
Első ibolyád' keresem!
Mi akkor benned szerteszórva,
S fent volt a búsongó egen:
Lásd, a lemondás, csüggedés, bú,
Most itt borong mind: szívemen!
- De úgy-e, majd ha régi kedved
A lombbal, dallal visszatért:
Te is teszesz valamit, a te
Szegény, beteg barátodért?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése