(...) Bizony nehezen lehetne megmondani, melyik vár épült magasabbra: Murány vára Gömörben, vagy Znió vára Turócban. Mindkettőnek "talpát" csaknem ezerméteres hegyre rakták le az elődök. Ahol a Kis-Fátra Turóc völgye fölött szembenéz az Öreg-Fátrával, állta az idők viharát hosszú évszázadokig, s lobogtatta zászlaját a fellegek között a csúcsos Znió vára. A Fátra első hava ablakára esett, az első tavaszi napsugár az ő bástyáját érte.
Nevezték sokáig Turóc várának is, amíg a megyei uraságok gyűléseiket Znión tartották.
Mielőtt a tatárok betörtek volna az országba, kicsike favár volt, inkább csak őrtorony, a tatárok észre sem vették, de, ha észrevették volna is, aligha bírták volna nyílvesszőikkel bevenni, apró lovaikon megostromolni. Jó is volt ez így, mert a muhi csata után jó Béla királynak volt hol meghúznia magát néhány keserves napig. Példaszerű volt a gondoskodás, féltés, amellyel az életben maradt főurak védték, körülfogták, menekítették a királyt. Kézről-kézre adták, amíg csak nagy-nagy kerülővel a tengerhez nem ért családjával együtt. Hatalmas vargabetűt tett meg országában jó Béla király: Borsod, Abaúj, Szepes, Liptó, Turóc, Nyitra, Trencsén, Pozsony látta menekülni kisded csapatával, fáradt lovakkal, s minden pillanatban attól tarthattak: hirtelen elibük bukkan egy kósza tatár csapat, s viszi foglyul a királyt! Batu kán mindenütt kereste.
Valameddig minden hű harcosa kísérte a királyt, s adta aztán tovább. Liptóban, Turócban Ivánkafi András vette oltalmába, a Forgáchok őse. Ivánkafi Andrásé volt a kicsi, jól rejtett Znióvár, oda siettek föl, távol a tatártól.
- Csak ez a kunyhóm van itt a Fátra ölén - mondta András vitéz, amikor végre megpihentek -, de amim van, szívesen osztom meg veled, királyom, amíg tovább nem indulsz. Hívják ezt Zniónak, de Turóc várának is.
- Ha megsegít a magyarok Istene, s újból szabad király leszek, építtetek itt nagy kővárat neked - felelte a király -, templomot is, szépet, lenn majd a faluban, kolostort és rangot, gazdag prépostságot.
Be is váltotta a király később a szavát, hű maradt fogadalmához.
Ámde halljátok, van itt mese is:
A mese azt mondja, hogy a tatár mégiscsak megszimatolta, merre fut a király, s egyszer csak Znió magas tornya alatt termett. Éktelen dühvel láttak neki a vár ostromának. Nem volt azonban kőhajító gépük, csak gyalog rohamoztak. Rohamoztak egy nap, rohamoztak másnap, harmadnap, negyednap. Sohasem sikerült. A várbeliek mindig visszaverték. A tüzes nyilak nem értek föl a vártetőig, s ha fel is röppentek, nedves bőrökkel a tüzet rögtön eloltották.
A tatárok vezére ekkor azt mondta:
- Körülzárjuk őket és kiéheztetjük.
Nap múlt nap után, a tatár nem tágított, türelmesen várt.
A várban pedig éhezni kezdett mind az úr, mind a szolga. Az élelem egyre fogyott, már megették a lovakat, a galambokat, a lovak abrakját, éhezett a király is. Egyre gyengébb testtel védekezett a várnép, lelkének ereje azonban nem gyöngült, mert tudván tudták, hogy ha csak egy pillanatra is elernyednek, kihasználja a tatár, fölpörköli, elemészti őket.
Az éhínség legszomorúbb napjai következtek el.
A király ajtaján ekkor kopogtattak. Hosszú hajú, vén paraszt kéretett bebocsátást. Két nagy födött kosár volt a két kezében.
- Ki vagy te, jobbágyom? - kérdezte a király.
- A harmadik falu az én szülőhelyem - felelte az ősz jobbágy -, titkosan kerültem fel idáig, uram. Íme, mit hozok, lásd: két nagy kosár rákot. A Turócban fogtam, fogadjad jó szívvel.
Keserűen mosolyodott el jó Béla király.
- Köszönöm, hű szolgám, de mit tegyek vele? Ez a két kosár rák a várbeli népnek fél fogára sem elég. Ki vagyunk éhezve, már alig tántorgunk. Hogy osszak szét annyi ember közt kétkosárnyi rákot?
A paraszt mosolygott:
- Nem úgy van az, uram. Az egyik kosár rákot edd meg csak te magad, főzesd meg pirosra, jól fogsz lakni tőle. A másik kosár rákot pedig dobasd le a várból a tatárok közé.
- Nem ijednek meg tőle, aztán meg nekik is kevés lesz.
- Nem is azért, uram, hogy jóllakjanak vele, avagy rémüljenek. Hanem ha a kosár rákot közibéjük döntöd, azt fogják hinni, mily jó dolgotok van. Ennetek, innotok bőven maradt még, bírjátok hetekig az ő ostromukat. Meglátod, elmennek, szégyenül kotródnak.
Így is tett a király. Megfőzette magának és belső népének az első kosár rákot, a másik kosarat ledobatta a tatárnak. Nagyot nézett a tatárok vezére, mikor a sok rák elkezdett mászkálni az ő táborában.
- Hát, ha a csemegéből is ennyijük van - dühöngött a vezér -, mekkora lehet, amit még őriznek! Míg a világ világ, bírják élelemmel a rút Znió várában.
Felszedette táborát, nagy haraggal el is takarodott. Így szabadult fel Znió vára, s mehetett tovább jó Béla király. A parasztot pedig nemes úrrá tette, s e nemes úrtól származnak a Rakovszkyak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése