Sok millió szív között elhagyottan
Virulást várok sivatag homokban...
De élet-e csak epedni - hiába,
Hol minden legszebb cél csak délibáb ma?
Mi mást boldoggá csal, én megtagadtam,
Magamban bízva elbuktam magamban.
Ó, hogyha most a dőrék könnye
Tikkadt, kiégett bús szemembe törne!
De mit kérdjem, miért jöttem e világra?
Mit ér szívemnek minden hite, vágya?
Mért vonzott örök titkok csalfa ajka?
Mihaszna öltem lelkem annyi dalba?
Lesz-e, hogy ember nem tör ember ellen?
Hogy csak jóság él majd minden szívekben?
Csak szövök-bontok ezer színes álmot,
Újjá álmodva dalban a világot.
Ó, álmok, dalok!...S mintha látást látnék:
Zöld sírhant...Ércfej rajta...Esti árnyék...
S egy dal remeg az est csöndjén keresztül...
Márványtömbjén szoborfejem megrezdül.
Szép boldog lány jön...Rózsát hoz síromra...
Az dalol...Az én dalomat dalolja!
És ércajkamhoz hajlik...Megcsókolja...
Zizegj, zizeghetsz, sivatag homokja.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése