Tóth Kálmán: Mi lesz a vége

Midőn fejed vállamra hajtva,
Arcod kelő gyönyörtül ége,
Aggódva gyakran fölriadtál,
S mondád: mi lesz majd ennek vége?...

Én meghasonlott szivvel szóltam:
Hogy nem lesz ebből épen semmi,
Hogy én már mindentől remegve,
Nem is merek boldoggá lenni!

Hogy összevérzett ujjaimmal
Uj rózsákhoz nem nyulhatok már,
S nem épitek szivemben semmit,
Hol annyi már a ledőlt oltár.

És megmondám azt is, hogy elhagysz:
(Unalmas is e ködös bánat)
S midőn a te szerelmed elmult,
Az enyim hajh! majd akkor támad.

S amit lenéztem: érte halnék,
Amin mosolygtam: azt imádom,
S lényedből, melyet kicsinyeltem
Elég lesz majd egy kicsi lábnyom:

Gyönyörrel nézem a padlót is,
Hogy rajta lépted, merre, hol járt...
És keresem a néma légben,
Kacagásodnak ezüst fodrát.

És fejemet verem a falba,
Hogy bölcselegtem egykor s aztán
Kezemből a nagy bölcsesség közt
Az üdvösséget elszalasztám...

S a vágy, hiú dac és a többi
Eltart vagy két vagy három évig,
Míg elme és szív elborúlnak
És minden egy álomként rémlik.

S beköltözik szegény szivembe
Egy csöndes, fájó, fanyar béke
S az egész nagy históriának
Egynehány rossz vers lesz a vége!