Bódás János: Nyesik a fákat

Ahol járok kint a határban,
recsegve hullanak az ágak,
a riadt verébraj méltatlankodik:
nyesik a fákat.

Felesleges ág: nyűg a fának,
s hogy a tavaszi nap kilángol,
kusza terhét a földre rázza
vígan magáról.

Hull a sok ág, s a levegőben
felzeng valami zizegő zene,
mintha a sok-sok tehervesztett
fa fellélegzene.

Én is, mint kusza ágbogú
téli fa kiáltok a napnak:
- Nyess meg, nyessen arany pengéje
a sugaradnak.

Hulljon le rólam, mint unott ág
a dohos gond, a fagyöngy-bánat,
ne hagyj rajtam, csak termő rügyet,
csak öröm-ágat.

Hadd olvadjak be a tavaszba
boldogan, tisztán, megújulva
s ragyogjon ágaim között
az ég azúrja.