Volt egyszer egy bolondos, vidám kis
pillangó. Ott röpködött a tarka virágok fölött és mindig azt a virágot szerette
a legjobban, amelyiknek legtarkább színei voltak. Különösen egy csíkos ernyőjű
petúnia bokrot szeretett, mely a virágágy szélén terjesztette élénk színű
virágait. Szívesen hintázott a kis pillangó a petúnia ágán és meg sem látta a
mellette szerényen meghúzódó rezeda bokrot. Egyszer hangosan felkacagott a
petúnia, amikor a pillangó valami kedves dolgot súgott neki a napsugárról. A
rezeda, amint ezt meghallotta, odaszólt virágszomszédjának.
- Ugyan, mondd el nekem is, kedves
testvérkém, mit nevetsz olyan szívedből?
A petúnia gúnyosan fordította el színes
ernyőjét:
- Semmi közöd hozzá! – Mégis csak csúnya
dolog a kíváncsiság!
A pillangó mintha nem is hallotta volna
ezt, tovább csacsogott vidám dolgokat a petúniának. Csakhogy nem tartott sokáig
a jókedvük. Hirtelen nagy nyári zápor keletkezett, dörgött, villámlott, súlyos
cseppekben hullott az eső a földre, fára, virágokra. A pillangó alig tudott
felmenekülni a vadgesztenyefára, amelynek széles levelei és sűrű ágai között
menedéket talált.
A zápor, amilyen hirtelen jött, olyan
hirtelen el is múlt, s hamarosan újra kisütött a nap. Széles ívű szivárvány
röppent az ágra és csillogott a sok kristályos esőcsepp a virágokon. A rezeda
boldogan rengette igénytelen virágocskáit a napfényben és hálatelt szívvel küldte
illatát az ég felé. Megköszönte azt, hogy olyan szépen ragyogott a nap a vihar
után.
De mi történt a petúniával? Az bizony
szomorú látvány volt szegény. Tarka ernyője a sárba tiporva, ágai letördelve,
alig egy-két fejletlen bimbócskája maradt életben a tövénél. A pillangó, amint
kirázta hímes szárnyaiból a félelmet, elindult, hogy szép barátnőjét
felkeresse. Mekkora volt a csodálkozása, amikor azt a sárba tiporva látta. Még
jobban csodálkozott, amikor meglátta a rezedát.
- Hogy lehet az, hogy eddig nem láttalak
téged? Mindig csak a petúniát láttam, azt hittem, hogy ez az édes illat is tőle
ered. Most látom csak, hogy milyen tévedésben voltam. Megbocsájtasz-e szép
rezeda és megengeded-e, hogy ezután a te ágaidon hintázzam és a te mézedet
szívjam?
A rezeda haragosan rázta meg esőtől
csillogó ágait.
- Szó sincs róla! – Eredj csak tovább. Ha a
vihar előtt nem akartál meglátni, most se törődj velem. Találsz te még olyan
könnyelmű és szívtelen petúniákat valahol. Az én barátaim továbbra is a
méhecskék maradnak. Nekik tartogatom a mézemet, mert tudom, hogy szorgalmas
munkájukkal az embereknek készítenek táplálékot. Rezegtesd csak hímes
szárnyaidat továbbra is a petúniákon és hagyd békében az illatos virágokat!
A pillangó megszégyenülten libbent tovább
és ezt gondolta magában:
- Mégsem járja, hogy miket beszél ez a
rezeda. De szó, ami szó, igaza van neki!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése