Ernest Dowson: Non sum qualis eram bonae sub regno Cynarae

Múlt éjjel, ó, a pamlagon, az ajkam és az ajka közt

árnyékod ott volt, Cynara! éreztem hűs lehelleted,

ahogy lelkemre ráfagyott a csókok és a bor között

s olyan vígasztalan valék, felsírt egy régi szenvedély,

ó, mily vígasztalan valék, akár egy kisgyerek -

hű voltam hozzád Cynara! - a férfihűség lenge szél.

A szíve halk verése szólt, éjhosszat szólt a szívemen,

a karjaimban álmodott nagy-nagy csókos csaták után:

szájának megvett csókjait ontotta számra édesen -

s mégis vígasztalan valék s úgy fájt a régi szenvedély,

gyöngyszürke virradat suhant át tűzvörös haján -

nem csaltalak meg Cynara! - íly csókokért el ne itélj...

Sokat felejtek Cynara! sokat, mert szálltam, mint a köd,

s csak táncoltam, hogy liliomszép bőröd elfelejtsem én -

szekfűk, rózsák fonnyadtak el duhajkodó kezem között,

s mégis vígasztalan valék s úgy fájt a régi szenvedély,

ó, végig-végig fájt nagyon a táncok éjjelén -

hű voltam hozzád, Cynara! - a férfihűség lenge szél.

Aztán vad-vad, duhaj zenék jöttek, és égetett szeszek

s hogy a tivornya véget ért s kihúnyt már minden lámpaláng,

árnyékod újra megjelent, Cynara, mert az éj tied -

olyan vígasztalan vagyok s úgy fáj a régi szenvedély,

a vágy harapja szám, de árnyad jaj, lecsap reánk -

nem csaltalak meg, Cynara! - íly csókért el ne itélj...

/Ford.: Végh György/