Nem voltam bánatos, nem tudtam sírni sem,
S alvó emlékeim dongtak csak csöndesen.
Csak néztem, néztem én az esti árnyakig
A zajló áradat növekvő szárnyait.
Az esti árnyakig csak azt hallgattam én,
Az eső hogy dobol az ablak tükörén.
Nem voltam bánatos, csak fáradt végtelen,
Ó, minden fájt: a vágy – mihaszna életem.
Ahogy telt-múlt a nap, búsítva szívemet,
Az ajka és szeme árnyékok árnya lett.
Mint éheztem szivét, amíg telt-múlt a nap,
De elfeledtem őt, az éj hogy rám szakadt.
Így lettem bánatos, ki sok-sok könnyet ejt,
S fölvert emlékeim fölfalják szívemet.
/Ford.: Végh György/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése