Hazámbeli madársereg
zeng a bretagne-i égen.
Champagne-i dalt, ráismerek:
ott szólt ez réges-régen,
más nem is lehet,
nem tévedhetek! -
S hallgatva ezt az éneket
ím én is énekelgetek,
míg végül el nem érem,
amivel Ámor hiteget.
E hosszú várás meglepett,
s bár nem zokog beszédem,
nem is örül, nem is nevet.
A szerelem kezében
nincs könyörület!
Testem-lelkemet
olyan zűrzavar lepte meg,
akár valami őrület.
Ám nem szegem meg mégsem
szerelmi esküvésem!
Csókkal csalta el szivemet
az én édes-szépem,
s e bolond szív! - ki tönkretett,
ahhoz futott el éppen.
Méznél édesebb
volt e szörnyü tett,
a lelkem észre mit se vett
- tán egy sóhaj bűvölte meg -,
s már nincs miben remélnem,
szivemért bárhogy rettegek!
E csókot az emlékezet
megőrzi friss tüzében:
múljanak bár napok-hetek,
mindig ajkamon érzem.
Ó, ha nem szeret,
beteg lelkemet
halállal mért nem váltja meg?!
Tudhatja, öngyilkos leszek,
ha így kell kínban élnem:
sápadt vagyok és reszketeg.
Öröm és vigság elhagyott,
a vágy halálba kerget.
Ámor azért, amit adott,
drágán fizettetett meg!
Elé sem jutok,
mert a hazugok
költik, hogy hűtlen, rossz vagyok,
s e rágalomtól meghalok. -
De benne így se lelhet
egyőnk se kivetnivalót!
/Ford.: Tellér Gyula/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése