5
Viharos, nedves éjjel
Az ég csillagtalan:
Az erdőn, zúgó fák közt
Járok csöndben, magam.
Ragyogni látom távol
A bús erdészlakot,
De nem megyek feléje:
Ma kellemetlen ott.
Nagy bőrkaeosszékén ül
Szegény vak nagymama:
Merev, hideg szoborként,
Nincs senkihez szava.
A rőt erdészfiú föl
S le káromkodva jár:
Puskáját falra dobja
S kacag dühébe már.
S lenét a szép fonólány
Könnyel nedvezte be -
Vonítva simul hozzá
Az apja borzebe.
6
Midőn rózsám családját
Találtam utamon,
Kis húga s apja s anyja
Megismert nyájasan.
Elkérdezgettek rólam,
De mondták ők is ám:
Nem változtam nagyon meg,
Csak arcom halavány.
Kérdeztem én is nénit,
Bácsit, pajtásokat,
Meg azt a kiskutyát ,mely
Oly kedvesen ugat.
Rózsám is kérdezém, ki
Férjhez ment azalatt:
Azt mondták: épen várja
A gólyamadarat.
Örömmel gratuláltam,
S selypítve kedvesen
Kértem: mondják meg néki:
Szivből tiszteltetem
"Azóta megnőtt nagyra -
Szólt közbe kishuga -
És a Rajnába fulladt
A kedves kiskutya."
Hasonlit kedvesemre,
Kivált mikor nevet:
A szeme olyan, mint az
Mely engem tönkretett.
7
Halászkunyhóba ültünk,
Nézvén a tengerárt -
Megjött az esti köd már
És a magasba szállt.
Lassankint fényes lett a
Világítótorony -
Még egy hajócska bolygott,
A messzi habokon.
Elmondtuk a hajósnak,
Milyen rossz élete van,
Viz-ég, öröm s aggály közt
Lebeg minduntalan.
Fölhánytunk távol partot,
Delet és északot,
S mily furcsa nép és furcsa
Szokások vannak ott.
Gangesznál fény meg illat,
Minden fa magasra nőtt,
S szép emberek csöndesen
Térdelnek a lótusz előtt.
Lappónia népe törpe,
Nagyszáju, laposfejű, vad,
Ott guggol a tűz körül és süt
Nyifogva, nyafogva halat.
A lánykák ránk figyeltek -
De végre szónk elállt -
Már a hajót se láttuk:
Homály borult le ránk.
8
Te szép halászleányka,
Hajtsd partra csolnakod,
Jőjj hozzám, ülj le mellém,
Kezem kezedbe fogd.
Fejecskéd tedd szivemre,
S ne félj olyan nagyon,
Hisz bátran evezel te
Zugó tengerhabon.
A szívem, mint a tenger:
Van rajt apály, dagály
S a buvár, rejtve mélyén
Még gyöngyöt is talál.
9
Feljött a hold, a fényes,
Ragyognak a habok,
Karomban ő, az édes
És szivünk úgy dobog.
Szép gyermekem átölelve
A parton heverek:
"Miért hallgatsz szélzörejre?
Kacsód miért remeg?"
"Az nem a szél zöreje,
Sellők dalolnak ott:
Nővéreim ők, kiket be-
Nyeltek a vad habok."
27
Az évek jönnek-mennek,
Kivész a nemzedék -
De akkor is fog élni
Szívem szerelme még.
Ha még látlak egyszer,
Előtted térdre rogyom,
S halón sóhajtok hozzád:
"Imádom önt, asszonyom!"
29
Miért e magányos könnycsepp?
Zavarja tekintetem
A régi-régi időkből
Maradt a szememen.
Sok fényes testvérkéje
Már mind-mind szertefolyott
A búmmal és örömömmel,
Mit az éj, meg a szél lemosa.
A két kék csillag is már
Előttem a ködbe hull,
Amely a szivembe mosolyogta
Azt az örömöt meg a bút.
Ah! puszta lehelletként már
Szerelmem is elfolyik -
Te régi, magányos könnycsepp,
Folyj el te is akkorig!
33
Liliomfehér kacsódat
Bár még egyszer csókolhatnám
S csendesen zokogva bús
Bús szivemre rátehetném!
Szép szempárod ibolyáit
Éjjel-nappal látom én
S egyre kínoz: mit jelenthet
Két nagy édes kék talánya?
39
Minden városban megkérdezték
A napkeleti szent királyok:
"Mely ut visz erre Betlehembe
Ti kedves ifjak, ifju lányok?"
De ifjak, lányok mind nem tudták,
És továbbmentek a királyok.
Egy arany csillagfény után, mely
Nyájas világot hintett rájok.
József házán megállt a csillag,
És ott bementek a királyok,
Az ökör bőgött, sírt a gyermek,
És énekeltek a királyok.
41
Szívem szorul, midőn a régi
Jó mult időkre gondolok:
Nyugodt volt akkor nő és férfi
És otthonos minden dolog.
De most föl van fordulva minden,
Tolongás itt és lárma ott:
Fönn meghalt már a jó Uristen,
És benn az ördög is halott.
És minden olyan megbomolva,
Veszettül jár, hideg, rideg:
Ha egy kis szerelem se volna,
Seholsem is pihenne meg.
42
Mint a hold átcsillan felhő
Fátyolának éjjelén.
Úgy ragyog sötét időkből
Egy világos kép elém.
Szelve vígan Rajna vizét
Ültünk a fedélzeten:
Csillogott a partok zöldje
A szép nyári estelen.
Elmerengve egy szép asszony
Lábainál ültem én,
Játszott halovány, édes arcán
Aranypiros esti fény.
Nóta zengett, hangja csengett
Mily édes csodás vidám vidék!
S míg a szívem messze szállott,
Szinte kékebb lett az ég.
S bűbájként tovább vonultak
Hegynek-völgynek erdei:
Láttam mind a szép asszonynak
Szép szemében fényleni.
53
Ott künn zápor, jég szakadhat,
Hóbul tornyokat rakodhat,
Ablakomat verve szörnyen
Mégsem bír panaszra könnyen,
Mert itt benn a szívemen
Tavasz van és szerelem.
71
Az éjet átutazzuk
A postán egymagunk,
S egymás szivén pihenve
Tréfálunk kacagunk.
De meghasad a hajnal,
S hozzánk a csend beül -
Mert Ámor, ez a kis vak
Utas közénk kerül.
/Ford.: Babits Mihály/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése