Olykor, mikor egy kis madár csivog,
vagy, amidőn a szél zizeg a lombban,
vagy egy kutya vonít egy távoli tanyán:
tűnődve üldögélek, némán, hosszan.
Lelkem a multba röppen, visszaszáll,
ahol valaha, néhány ezer éve
még testvérkém volt és hozzám hasonló
a kis madár s a szellő zizegése.
És a lelkemből fa lesz hirtelen,
és állat és felhőszirom, szemernyi.
Átváltozik s oly idegen, ha visszatér.
Ezt-azt kérdez. De jaj, nem tudok mit felelni.
/Ford.: Végh György/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése