Láttam a szeretetet. Láttam
rózsák közt járni a nyárban.
Aranygyűrűjére nap nevetett,
s olyan szép volt a szeretet!
Aztán találkoztam a szeretettel
út közben. Súlyos terhet vett fel:
mások terhét. Játszó kisgyerekhez
hajolt le...s meglepett, hogy egyre szebb lesz.
Ott is találkoztam vele,
ahol hullt a fák sárga levele:
betegségben, inségben, szenvedésben.
Mindenütt boldog szolgálatra készen.
S láttam fekete, fényevesztett
napon. Hordozta a keresztet.
Mert testvére veszélybe tévedt,
utánament, nem latolt, kérdett,
és nem maradt ideje semmi
szennytől, mélytől visszarettenni.
Ment, amerre tövisek téptek.
Soha nem láttam olyan szépnek!
/Ford.: Túrmezei Erzsébet/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése